Cipők bővebben

 -Kislányom, ha odaérsz Andiékhoz, töröld le a cipődet és vedd le az ajtóban, utána szépen tedd le. 

• Anyukám így köszönt el tőlem és indított útnak, amikor szülinapi zsúrra mentem az osztálytársamhoz. Szerették volna a szüleim, ha illedelmesen viselkedek a vendégségben. Mint ahogy nálunk is fontos volt, hogy, ha esős, saras, latyakos a cipőnk, megtisztítsuk minél előbb, és ne hordjuk szét a piszkot a lakásban. 

Mint az élet sok területén, itt is kereshetjük a párhuzamokat és a mélyebb gondolatokat. Fontos az első benyomás. Már a belépéskor, az első találkozáskor kialakul rólunk egy kép, ami később változhat, jó vagy rossz irányba is, de mégiscsak meghatározó.

Ha alapos és körültekintő vagyok, a cipő levételével  a háziasszony iránti tiszteletemet is kifejezem, megbecsülöm a munkáját, amivel a lakást takarítja. 

A gondos takarítás, ápolás azt is kifejezi, hogy megbecsüljük a cipőnket. Őszintén szólva, én nem szeretek a lábbeliken spórolni. Sokszor elég nehezen találok kényelmeset. Vagy az orra, vagy a lábfeje, vagy a sarka nyom, tör, szorít. És ha már sok pénzt adtam ki érte, igyekszem megbecsülni. 

Cipők múltban és jövőben

 Cipők. Alapvető ruhadarab. Nem tudjuk elképzelni  az életünket nélküle. Papucs, körömcipő, mamusz, bakancs, csizma és még millió egy lábbelit ismerünk és viselünk nap, mint nap. Fontos, hogy jól válasszuk meg. Nemcsak esztétikai, hanem kényelmi szempontból is fontos, mert az egész napi hangulatunkat el tudja rontani egy rosszul megválasztott lábbeli. Számtalan mondás is kötődik hozzá: egy cipőben járunk, szorít a cipő, ne mondj róla véleményt, amíg nem jártál a cipőjében. Nemrég kezdtem el és még mindig nem fejeztem be a cipőimnek a pakolását. Nehezen válok meg a selejtezni valóktól, azoktól, amelyekről utólag derült ki, hogy nem a legjobb választás volt. Túl vékony a talpa. A másik agyonhasznált, szétnyűtt. Nem éri meg javíttatni vagy esetleg nem is vállalják. Kerülgetem. Nincs más hátra, mint kidobni.

Gyerekkoromban a lelkemre kötötték, hogy tegyem szépen rendbe a cipőimet és rendszeresen takarítsam meg. Kenjem be cipőkrémmel, fújjam be impregnáló spray- vel. Később már magamtól is rájöttem, hogy mennyire fontos- ha már sok pénzt fizettem egy- egy cipőért- hogy rendszeresen ápoljam, tartsam karban.

Szeretek használt ruha boltokban vásárolni, rengeteg jó minőségű darabot tudtam ott kifogni, cipőt mégsem vennék. Az valami olyan ruhadarab, amit más után nem vennék fel.

A következő írásaimat a cipők inspirálták. És én magam, régebben és most. 

Korszakforduló

 Mi a kedvenc történelmi korszakod? Bevallom, nekem erre elég nehéz válaszolnom. Nyilvánvaló, hogy olyat választanék, ahol béke volt, növekedés, fejlődés. A társadalomban nem gyűlölködés volt, az emberek nem ellenségképet kerestek. Fejlődött a tudomány és a technika, sok felfedezés, alkotás született. 

Ezek a jellemzők talán alapvetően igaznak kellene, hogy legyenek egy egészséges társadalomra, még sincs szerintem olyan korszak, amire mindez igaz lenne.

A legbékésebb időszakban is voltak, akik nyomorogtak, akiknek nem volt biztos egzisztenciájuk, megélhetésük. 

Talán ez ma is így van. A történelmi korszaktól függetlenül van, aki most tud kiteljesedni. Most találja meg az életcélját, hivatását. Most kedvezőek a körülmények a révbe érése. 

Attól még a közhangulat lehet nyomott, nyomasztó, kilátástalan. Mi lehet itt a feladatunk?

Megoszható

 A gyász magányos műfaj. Saját tapasztalat, mint ahogy a nehézségek elhordozása is. Amikor bajban voltam, nehézségeim voltak, senki nem volt rám kíváncsi. Aki mégis érdeklődött, az vagy irigy volt, mert minden gond ellenére helyt állok, végzem a munkámat, vagy értetlen volt, hogyhogy nem a bajaim körül forgok mindig.

A világjárvány idején hallottam az a szlogent, hogy úgy kell összekapaszkodnunk, hogy közben távol vagyunk egymástól. Talán a mostani helyzet is alkalom lehet arra, hogy nyissunk egymás felé. Bár nincs két egyforma élethelyzet, úgy nincs két egyforma nehézség  sem, közös lehet az új élethelyzet, új problémák, amik mindannyiunknak újak. 

Talán a félig-meddig tönkrement társas kapcsolataink is helyrejöhetnek.

Nehézségből áldás

 Fura ennyi idő után újból írni. Nem is lesz szép, tagolt a szöveg, mert telefonról írok. De talán átmegy , amit szeretnék. Templomban voltam. Már előtte olvastam, hogy a téma: Növekedés a szűk esztendőkben lesz. Nagyon kíváncsi voltam, mert nyilván én is tudom, érzem, tapasztalom, hogy egyre nehezebb. Hàború, drágulás, infláció, még több drágulás, romló közhangulat, mi jöhet még…

Erre ugyanúgy nem tudjuk a választ, mint a koronavírusnál. Ilyen még nem volt, a döntéshozók, felelősök se tudnak semmit, a helyzet napról- napra változik. A bizonytalanságtól csak még rosszabb lesz minden. Növekedik bennünk a félelem. Nem tudjuk az életünket kézben tartani, kiszámíthatóvá tenni, nehezen tervezünk. 

Ami a kulcsa ennek az egésznek, hogy a megoldás :Jézus. A kegyelem. Kaptunk egy új esélyt, hogy amit a világjárvány alatt nem tanultunk meg, most megtanulhatjuk. Rá bízni magunkat. Máshogy szemlélni a világot, a javainkat, az egész életünket. Gyökeresen átalakítani a gondolkodásunk át, a szívünket.

Kicsit személyesebben: éltem át nehézségeket. Amikor az első diplomámat szereztem, nem tudhattam, hogy mikor árverezik el a lakásunkat. Találok- e állást. Abban a helyzetben ez döntő fontosságú volt, az első lehetőséget el kellett fogadjam, mert családfenntartó lettem. Nem sokkal később apukám egy rutinműtét során válságos helyzetbe került. Isten kegyelméből helyt tudtam állni. Tanulságos volt. Talán most is hasznosak lehetnek azok a tanulságok.

Harangszó

Vajon, ha tudtad volna, hogy az lesz az utolsó találkozásunk, akkor bármi másként lett volna? Nem beszéltünk róla, de talán már tre is sejthetted, hogy ez nehezebb lesz, mint számítottunk rá. Igen, az utóbbi időben érezhetően fáradtabb voltál. Közel sem voltál olyan aktív, mint előtt, lényegesen kevesebbet bírtál.  Voltak is ugyan gondjaid, de eszembe se jutott, hogy ilyen közel lesz az az idő, amikor el kell búcsúznunk. Még akkor sem, amikor az elesésed után kihívtuk a mentőt. Nem gondoltam, hogy te már soha nem jössz haza.
Megműtöttek és az altatásból felébredtél. Nagyon örültem, reménykedtem. Sokáig reménykedtem és erőt éreztem, hittem, hogy menni fog és győzni fogsz. Aztán nehezen ment a felállás. Boldogok voltunk, amikor felhívtál, hogy egyedül felkeltél. Tudom, hogy te is akartad. Hogy nem lusta voltál, hanem nem ment. Már nem volt erőd. Neked itt a földön ennyi adatott.
Az az utolsó nap nagyon nehéz volt. Már éreztem, hogy nem bírom tovább. És rajtad is éreztem, hogy ezt már feladtad. Nehéz volt, de én akkor elengedtelek. Ha menni akarsz, menjél. Ne hosszabbodjon meg a szenvedésed, azzal mindannyiunk csak kikészülne. Hajnalban elköszöntél.
Hiányzol, nagyon hiányzol. És hiányozni is fogsz életem végéig. De biztos örülsz odafentről, hogy ha látod, hogy milyen szép urnát választottam. A kék ég, a szabadság jutott eszembe rőla. Miután elmentél, ragyogott a nap. Napokig gyönyörű idő volt. Ha felnézek az égre, minig rád gondolok. Ott vagy a felhők mögött. Már nem fáj semmi. Erős vagy és vidám, és jó társaságban vagy. Tudom, hogy Whisky is nagyon örült neked.
Anya mondta, hogy az az utolsó kérésed, hogy intézzem el mindazt, amit hátrahagytál. És nem úgy, mintha nyűg lenne. Gondolom, meg vagy elégedve. Klaudia is szomorú volt, amikor mondtam neki, hogy már nem jössz. Szilvesztert meg helyettesítették, szokás szerint.
Egyre többet jársz az eszemben. Nem igazán könnyű időszak, amiben vagyok. Munka, tanulás, diplomamunka, elintézni valók. Biztos vagyok benne, hogy segítesz. Nagyon sokszor jut eszembe, hogy jól jönne most a te munkabírásod és küzdeni tudásod.
Anya mindig meghallgatja a déli harangszót. Ha tehetem, én is. Most már érted szól. Köszönöm.

A virágnak megtiltani nem lehet

Ezek a sorok járnak az eszemben, amióta édesapám halála óta először hazamentem és láttam, hogy virágoznak a szobanövényeim. A gyász magányos műfaj, hasonlóan más nehéz, embert próbáló feladatokhoz. Ahogy a kórházi ápolás során, majd ahogy egyre reménytelenebbé vált a helyzet és végül a halállal való szembenézés során teljesen egyedül voltam és vagyok. Ismerősök „letudják” a kötelezettséget egy-egy futó részvétnyilvánítással, majd mindenki megy tovább. Rohan, intézkedik, szervez, megold.

Ebben az amúgy is feszültségekkel és nehézségekkel teli élethelyzetben szembesültem azzal, hogy a vírus valós veszélyt jelent. Megmásíthatatlanul, láthatatlanul itt van, nem tudunk kibújni alóla. Nem lehet most már elviccelni, bagatellizálni. Most már csak azon izgulhatunk, hogy minél kevesebb fájdalommal és veszteséggel kerüljünk ki a csatából. Ez a helyzet mindannyiunknak új. Tanácstalanok vagyunk, pánikba esünk, kapkodunk.

Olyan jó lenne azt hinni, hogy ebben a veszélyhelyzetben megnő az emberek szolidaritása...! Jó lenne, de sajnos nincs így. De vajon, pálcát lehet-e törni felettem, aki minden nap bejárok dolgozni, számomra nincs home office. Szabadsága mehetnék vagy táppénzre. De legalább örülhetek, hogy van hova bemenni dolgozni. Minden napért hálás vagyok, mert így legalább a megélhetésemet biztosítani tudom. Sokakkal együtt nekem sincs tartalékom. Tudom, hogy rengetegen veszítették most el az állásukat, kilátástalan helyzetbe kerülve. De most nem ezzel foglalkozom, hanem azzal, hogy nekem van. Bár fáradt vagyok, mert a munkahelyemen is oda kell tenni magam, és utána még szervezhetem a bevásárlást, ügyintézést, újabb ügyintézést. Tudom, hogy ez a helyzet erről szól, talpon kell maradni. Nem az önkéntes munkára, segítésre koncentrálok, mert arra nincs kapacitásom. Éppen elég azt megoldani, ami a saját feladatom.

Számomra, közösségi és keresztény emberként, az egyik nagy veszteség a közösségi terek bezárása és a gyülekezeti alkalmak elmaradása. Főleg most, amikor jó lenne kibeszélni, együtt lenni, megosztani. De nem lehet, mert ezzel is veszélynek tennénk ki magunkat. Most így még inkább magamra maradott vagyok.

A sok negatív és fájdalmas élmény ellenére érzem, hogy „Az Élet él és élni akar”. Kicsit groteszk így készülni a Húsvétra, aminek az üzenete: halál után is van élet, van feltámadás, van menekülés, van kiút a sötét, hideg, magányos sírgödörből, most hatványozottan is igaz. Ha minden oldalról be vagyunk zárva, egy irányba biztos nyitva van az út. Megtapasztaltam, hogy lehet Istenhez kiáltani, panaszkodni, elmondani a tanácstalanságomat, kétségbeesésemet, tehetetlenségemet. Ahova én pontot tennék, Isten kettőspontot tesz, ha figyelek rá. Kinyílnak a kapuk, egymásra találunk régebbi vagy újabb barátokkal, megtanuljuk becsülni a közösen eltöltött időt. Beleremegek az első online imaórán tapasztalt áhítatba. Megbecsülöm az interneten közvetített istentiszteleteket, minden technikai buktató ellenére. Együtt tanuljuk a hitünk gyakorlásának ezt a módját, érezve, hogy ez sokáig így lehet. Az aerobic órák helyett itthon tornázom. Figyelem és követem a régen látott edzők felvételeit. Mindannyian egyedül vagyunk az otthonainkban, de arra az egy órára mégis együtt vagyunk. A kézműves foglalkozások helyett a boltban vett dekorációs egységcsomag elkészítésével tudok a Húsvétra hangolódni.

Ezek apróságnak tűnhetnek eddig, amíg az életem a megszokott mederben folyt, és nem is gondoltam arra, hogy mennyire nem természetesek és mennyire tudnak hiányozni. De a Mennyei Atya tudja, hogy teljes, élettel teli Életre van szükségem és nem csak túlélésre. Ha elfogadom Tőle, Ő most is ad örömet, élményeket, segítséget, az ima meghallgatásának áldott perceit, ha hagyom, ha engedem Őt szólni. Az örökké nyitott ajtón át. Ha én kifogytam a szavakból, ő elkezd beszélni. Ha meghallom és figyelek rá, ez az igazi Kegyelem.