2018. április 18., szerda

Naptár nélküli ünnepek



Valahogy úgy vagyunk az ünnepekkel, mint a gyerekek az évzárókkal-évnyitókkal. Előveszik évente kétszer az ünneplő ruhát, sokszor az alkalom előtt derül i, hogy szorít a cipő, szűk az ing gallérja, rövid a nadrág szára. Rohangálás, átalakítani vagy újat venni vagy kölcsön kérni. Lezajlik az ünnepség, a ruha megy vissza a szekrénybe, hónapokig tudomást sem veszünk róla. Sokszor mi is, főleg karácsony és húsvét táján kapkodunk, rohangálunk, vendégvárásra készülünk, ajándékot veszünk, aztán sóhajtunk egyet és szinte megkönnyebbülés, hogy rohanhatunk vissza dolgozni. Egy évig aztán elfelejtjük hogy miről is van szó, mi az ünnep valódi jelentése,hogyan lehetne átéli a valódi tartalmát.
Hálásabb vagy egyszerűbb dolog az ünnepek tájékán cikket írni a Referdőbe. Karácsony környékén istállózunk, csecsemőzünk, angyalkázunk, húsvétkor szenvedésezünk, árulózunk, fetámadásozunk és minden megy, mintha mi sem történt volna. valahogy így tudjuk a szentet, az igazán értékes dolgokat, az életünk leglényegesebb alapjait közönségessé, talán profánná tenni. Így tudjuk a szentségeinket, a keresztséget és az úrvacsorát is egy programpontként, feladatként felfogni. Érezzük, hogy itt több van, mint mi vagyunk, de nem út eszünkbe, hogy ez egy különleges, kitüntetett alkalom, ami talán soha nem tér vissza.
Hálás vagyok Istennek, hogy sokszor indít arra, hogy az életem konkrét kérdéseivel menjek istentiszteletre és keressem az Úr válaszát. A sokszor hallott ige is megelevenedő életté válhat, a Szentlélek segítségével és erejével. Hatalmas titok és az egyik legnagyobb erőforrásunk, ha méltóképpen elkészítjük magunkat , és úgy élünk az igével, mint lelki táplálékunkkal. Rengeteg veszély leselkedik ránk, ezzel persze senkit sem szeretnék megijeszteni, csak sokszor azt is felfoghatjuk csodának, hogy eljutunk istentiszteletre. Ellene mondva a sok megszokott kifogásnak, legyőzve a kényelmességet, vállalva, hogy a környezetünkben megütközést okoz, ha elmondjuk, hogy vasárnaponként nm tudunk közös programokon részt venni, mert templomba megyünk. Csodának lehetünk részesei, hogy Isten hívásának engedelmeskedve sokan választják a lelkészi hivatást vagy világi emberként vállalnak szolgálatot a gyülekezetben. Számunkra is hivatás lehet a hitünket a hétköznapokban, a körülöttünk élők között megélni, de ehhez szükségünk van a gyülekezetre, az alkalmakra, az ige hallatására.
Emberileg nézve semmire sincs garancia. Senki nem tehet olyan kijelentést, hogy jobbak leszünk, ha templomba járunk, vagy könnyebb lesz az életünk. De ha átéljük Isten valóságát az életünkben, ráébredünk, hogy az ő személyénél számukra nagyobb garancia nem szükséges. Így szentelheti meg az életüket, az ünnepekkel és a hétköznapokkal együtt.

2018. január 18., csütörtök

Boldog hétköznapokat!


Lassan leszedjük a karácsonyfát, helyükre kerülnek a díszek, az ünnepi családi összejövetel nagy része is emlék lesz. Mégis, sokáig a fülünkbe cseng még, hogy milyen sokszor kívántak nekünk és kívántunk mi is boldog ünnepeket. Sokszor rutinszerűen, bele sem gondolva, mit is jelent az a szó, hogy boldog. Rutinszerűen köszönünk, ha valahova bemegyünk vagy valahonnan kijövünk, ugyanígy vagyunk-voltunk az ünnepi készülődés-vásárlás-aján, csak ékozásdömpingjében a jókívánságokkal is. Az ünnepek elteltével, de szintén ünnepekhez kapcsolódva kívánunk boldog születés-, vagy névnapot. Olyan jó lenne végiggondolni, mit is jelent, ez a szó valójában. (Olvassuk el Máté evangéliumának 5. fejezetét, ráadásul, Gyökössy Bandi bácsi szép írását, a Boldogmondások margójára.). Ha bárkit megkérdezünk, gyereket vagy felnőttet, hogy mi szeretne lenni, szinte elsők között mondja, hogy boldog. ennél nehezebben kapunk arra választ, hogy ki-ki mit is ért ezalatt. Gondolhatunk arra, hogy minden anyagi javunk megvan és nem szenvedünk szükséget. Fontos lehet, hogy akár  szeretteink, akár mi is egészségesek vagyunk. Vagy nincs olyan nagy gond, probléma, teher az életünkben, amit ne tudnánk elhordozni. Valaki azt mondta, hogy az életünk boldogsága sok kis apró boldogságból áll össze és az az életfeladatunk, hogy ezeket összeszedegessük.
Nem szeretnék teológiai fejtegetésbe bocsátkozni, csak gondolataink letisztázására szeretném elmondani, ami a boldogságról eszembe jut. Számomra maga az újjászületett állapot jelenti a boldogságot, Isten közelségének nap, mint nap való megélése. Tanultuk a hittanórán, és a Bibliaórákon is szokott szó esni róla, hogy Isten előbb szeretett minket és nem közelíthetünk hozzá anélkül, hogy Ő ne közelítene hozzánk. Ezt a mindennapokban úgy élem meg, hogy észreveszem az élet apró örömeit. Akár azt, hogy elértem a vonatot, igaz, nagy sietség árán, vagy sikerült a fűtőtestet megjavítani, akár úgy, hogy rácsodálkozok egy gyöngyörű napfelkeltére. De azért is hálás lehetek, hogy van munkám, van hol lakni. Isten szeretetében élhetünk, Ő ad reménységet a nehézségekben, kitartást, küzdeni tudást, hogy kiálljuk a próbákat. De Ő indítja a sikereinkben is hálára a szívünket. Istennel való kapcsolatunkat megélhetjük naponként Ige olvasásban, imádságban, elmélkedésben. Számomra ajándék az éhség és a szomjúság, amit Ő támaszt saját maga, a naponkénti lelki táplálék iránt. Ha visszanézem az életem, ha sok dolgot nem is értettem, de összeállnak a mozaikok, a szenvedésből próba, a kísértésekből megharcolt élethelyzetek lesznek. Így adja nekünk Magát ajándékba, naponként. Szeretettel kívánok minden egyes Testvérünknek boldog hétköznapokat, sok szeretettel!

2017. december 29., péntek

Az otthonom két ország

Megkaptam már az arcomba, hogy kóros az érzèkenységem. Ebben lehet valami, mert tényleg eléggé érzékeny vagyok. De ha nem ilyen lennék, nem tudnék írni, kézműveskedni. A túlzott nyavalygást, szentimentalizmust, filozofálgatást viszont nem szeretem. Gyakorlatias embernek tartom magam, szeretek úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy valamit hogyan lehet megoldani és nem úgy, hogyan nem. Szerintem minden elnélet annyit ér, amennyit meg tudunk valósítani belőle. Persze, jó néha panaszkodni, de szeretem keresni a kivezető utat. Szeretem a keresztény pólókat, amelyikre vagy bibliai idézetet vagy igei témájú üzenetet nyomtattak. Nemrég megdöbbentem, mert a következő mondat volt a pólón " Ez a világ nem otthonom". Ezzel egyátalán nem értek egyet. Mert bármennyire is nehèz, és sokszor elvonulnék és kifutnék a világból, de akkor sem az a mi életfeladatunk, hogy remeteként, elszigetelten éljünk, hanem a vilàgban élve, emberek között, a feladatainkat végezve éljük meg a hitünket. Sokkal jobban tetszik az a dalszöveg, aminek a refrénje" Egyszerre az otthonom két ország." Szoktam mondani, hogy földönkívüli vagyok. Igen sokszor próbára tesz földönkívüliként mégis két lábbal állni a földön, alkalmazkodni a földi törvényekhez, itt helytállni. Úgy érzem, én  is, hogy két hazám van. Itthon vagyok itt is, de egy másik hazában is, ami szemmel nem látható. Felülről táplálkozom, kapom az erőt, hogy helyt tudjak állni, betöltsem a küldetésem. Megtapasztalom minden nap a kegyelmet. Naiv vagyok. Talán gyerekes is, de számomra ez inkább pozitív. Talán az átlagnál nagyobb igényem van a szeretetre. Nem a majomszeretetre, hanem az őszinte szeretetre, ami felemel, helyreállít, korrigál. Ami nem elkendőz, nem elhallgat. Szeret. De ennek a hiányában is élnem kell az életem. Nem csak túlélni, hanem megtalálni az örömöt az életemben. Megtalálni és továbbadni. Az önkéntes, társadalmi munkát is ezért szeretném végezni. Továbbadni, amit kaptam.

2017. december 25., hétfő

Boldogat!

Ünnepek környékén sokszor elgondolkodunk, hogy mi is a boldogság. Én is elgondolkodtam rajta, de nem tudtam meg a választ. Ebben a bejegyzésben sem a boldogságról fogok filozofálni. Valahogy jó lenne átélni- átérezni, hogy mi is az ünnep. Mi a célja az életünkben, egyátalán mi a szerepe, azon túl, hogy munkaszüneti nap (ha állami vagy egyházi) vagy ajándékot kapunk (szülinap vagy névnap). Bár minden vasárnap negyek templomba, ünnepek környékén igyekszem ráhangolódni az üzenetre. Sokszor nehéz. Volt, hogy politikai propaganda szólt a szószékről, volt, hogy a "gyerekek kedvéért" gügye- gyagya- gagyi irányba ment a prédikáció. Vagy csak üres lózungok voltak, a hétköznapi fogyasztói szemlélet folytatódott. Szeretem, ha valóban ünnep az ünnep. Ha egy rendkívüli nap, ahol van lehetőség megállni, átgondolni. Külön szeretem, ha az ünnepek üzenetét át tudom menteni a hétköznapokra. Szerintem akkor van értelme az ünnepnek, ha nem irreális, megugorhatatlan, teljesíthetetlen elvárás elé állít, hanem színt ad a hétköznapoknak. Ugyanúgy a világban élek, ugyanolyan gondokkal- örömökkel, de egy ünnep üzenete segíthet, erőt adhat a továbbiakban. Igazabbá, élhetőbbé, szebbé, nemesebbé teszi a hétköznapokat. És akkor lehet várni, készülni, örülni a következőnek. A következő hétköznapnak és ünnepnek is.

2017. december 24., vasárnap

Csodakereső

Volt egy külömleges hely a Nagy Kerek Erdő közepén. Látszólag egy átlagos település volt, de ha közelebbről megnézzük, láthattuk, hogy nagyon szomorúak, csüggedtek, lehangoltak voltak az emberek. Ami ennél szomorúbb volt, az az, hogy számukra ez volt a természetes. Nem is tudták elképzelni, mit jelent örülni, boldognak és elégedettnek lenni. A városka mostani lakói már nem emlékezhetnek rá, de sok évvel ezelőtt szörnyű varázslat történt. Hogy ki tette, most már nem lényeges. Ellopta a városka lakóitól az örömöt, a reményt, azt, hogy hinni tudjanak a csodákban. Valami fondorlattal elhitette velük, hogy csak akkor lehetnek boldogok, ha mindig egészségesek lesznek, kellő jómódban élnek, és nincs semmi gondjuk. Sajnos, ez ugyebár megvalósíthatatlan, emiatt kilátástalanság, szomorúság szürke felhője telepedett az emberekre. Teltek az évek, évitizedek, a közeli erdőbe költözött a Póni, az Unikornis, a Manó és a Tündér. Ők erről az egész varázslatról semmit sem tudtak, de elhatározták, hogy visszaadják a reményt a városka lakóinak. Maguk sem tudták, hogy fogják megvalósítani, de mivel négyen voltak, úgy gondolták, lesz elég idejük és energiájuk mindenkivel foglalkozni. Hamar hozzá is láttak. Az első nehézséggel már akkor találkoztak, amikor bemutatkoztak az embereknek, mert nagyon furcsállták, honnan kerültek ide a mesebeli lények, pláne, hogy milyen szándékkal jöttek. Nem volt egyszerű dolguk, sokat kellett beszélgetniük az emberekkel, akik szép lassan elhitték, hogy van számukra remény, hogy nem kell boldogtalanul leélni az életüket. Természetesen nem oldódott meg minden gondjuk. A kislány is nagyon szomorú volt, amikor meghalt a nagymamája. Egész életében hiányozni fog neki, de gondolatban sokat lesz vele, ha a közös emlékeik eszébe jutnak. Az asszony is lassan elfogadta, hogy nem lehet saját gyereke. Ez a hiány élete végéig elkíseri, de ha nem is sajátjaként, de szeretheti és gondoskodhat a testvereinek a gyerekeiről. A férfi is nehezen dolgozta fel, hogy elveszítette a munkáját. Feleslegesnek érezte emiatt magát. De muszáj volt erősnek maradnia, a családja miatt, és új munkahelyet keresni. Továbbra sem mentek a dolgok egyszerűen, de visszaköltözött a remény, az öröm, a boldogság a kis város lakóinak életébe. Tudtukon kívül csodát tett a Póni, az Unikornis, a Manó ès a Tündèr. Így kapott választ a kislány a kérdéseire és most már tudja, hogy csodák márpedig vannak.

2017. december 16., szombat

Tabudöntögető

Ha valaki ismer, tudja, hogy szeretem a vidàmsàgot, szeretek nevetni. És azt is,hogy nem szeretem a karácsonyt. Nem lehet súlyozni a szenvedést, a bánatot. Vajon az a kisgyerek szomorúbb- e, akit azért nem vesznek be a focicsapatba, mert mozgássérült, vagy az, akivel senki nem akar játszani, mert kiközösítik. Annak a szülőnek nagyobb a bánata, akinek meghalt a gyereke, vagy annak, aké évek óta felé sem néz (emiatt olyan a számára, mintha halott  lenne). Talán mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb. Úgy tapasztaltam, hogy akkor vagyok a legmagányosabb, amikor valami gondom van. Talán nem is lehet megosztani az igazán nagy terheket. Kaptam olyan visszajelzést, hogy szomorúak az írásaim. Sajnos, azért, mert mindent leöntünk cukormázzal, énekeljük a karácsonyi énekeket, elővesszük a szép ruhát, szép étkészletet, még semmi nem lesz se jobb, se szebb. Igazibb mégúgyse. 
Talán furcsa, hogy pont karácsonykor gondolkodok ilyesmin. De most kaptam egy megerősítést, hogy a szenvedéseinken, próbatételeinken, nehézségeinken gondolkodni mindig szabad. Nem ördögtől való vagy istentelen dolog, hanem éppúgy életünk része, mint bàrmi màs. És Elé vihetjük, mint bármit az életünkben. És talán átérezzük, hogy ahova pontot tennénk, Ő vesszőt tesz és folytatja kegyelmével, szeretetével, remènységével.

2017. december 12., kedd

Igazgyöngy

Tudod, úgy érzem, hogy manapság a szenvedés tabusítva van. Nem illik beszélni őszintén a gondokról, nehézségekről. Ilyentályt, karácsonykor ez még szembeszökőbb, mert ugye most örülni kell, meg szeretni, meg mosolyogni, meg ajándékot venni. Nem szabad szomorúnak, dühösnek, zaklatottnak, aggódónak lenni. Tudom, mit érzel, mert én is éppolyan zaklatott vagyok, nincs kedvem mosolyogni, örülni az ünnepnek. Tudom, hogy ilyenkor minden azt sugallja, hogy félre kell tenni a gondokat és azt is tudom, hogy nem lehet. Vannak soha be nem gyógyuló sebek. Belém is belémégett, pedig több éve volt, amikor pengeélen táncoltunk, félve, hogy a lakásunkat elárverezik- e. Képzelheted, pont karácsony környékén. Ezeket az élményeket nem lehet elfelejteni. Lehet, hogy nem vagy még túl rajta vagy nem is leszel soha, mint én sem, a családommal kapcsolatos helyzetet hordoznom kell, mint egy állapotot. Hidd el, pont ezért mondom, hogy nem közhely, hogy van remény. Úgy tapasztaltam, hogy az ilyen igazán nagy gondjaimmal egyedül maradtam. Fájt, hogy nem tudtam senkivel megosztani, de talán az mégjobban fájt, amikor tapintatlan, bántó megjegyzéseket kellett elviselnem. Azóta úgy érzem, hogy az ilyen gondokat  csak egyedül lehet elhordozni. Ez az én feladatom, küldetésem, harcom, küzdelmem, ha úgy tetszik. Kijöhetek belőle és ki is jöttem megtisztulva, megerősösve. Felfdezhetek rejtett erőtartalékokat, érzékenyebb lehetek a világ rezdülésére. Szép hasonlattal èlve, a szenvedès lehet olyan, mint a kagyló által kiválasztott igazgyöny, amikor egy sebet, sérülést von be a kagyló a "könnyével", így lesz belőle egy gyönyörű természeti csoda. 
Bár a szenvedés magányos, mégis túlmutat önmagamon. Azt tapasztaltam, hogy a boldogságra rengeteg recept van, de nem tudok akkor senkihez sem fordulni, ha gondom, bajom, kérdésem van. Lehetek én pont az, akit pont nyitottá, befofadóvá tesz a szenvedés. Lehetek olyan példa, hogy így is lehet és akkor leomlanak láthatatlan falak, megmutatva, utat mutatva, segítve. 
Sokszor félek a nehézségektől, aggódom. Pedig se az aggodalmam, se a félelmem nem vonzza be vagy taszítja el a nehézségeket. Sokszor szerettem volna magam bebiztosítani, biztonsági köteleket kifeszítve magam köre, gondolva, így semmi váratlan nem érhet. Aztán néhány csalódás után rájöttem, hogy nem tudok igazán felkészülni a szenvedésre. Pont az a nehèzség benne, hogy váratlanul tör rám. Az állandó készenléttel rengeteg örömtől, a pillanat ajándékaitól fosztottam meg magam. Így, hogy nem fèlek és rettegek, pont rengeteg kegyelmet tapasztaltam meg. Sokszor csak a következő lépést látva, azt is sokszor homályosan. Magam nem tudom kézben tartani, így rábízom magam Arra, aki mindent kézben tart.