A kis tölgyfa és az ő barátai

Beköszöntött az ősz. A nap sugarai ugyan kitartóan melengettek, de már nem voltak olyan égetően tolakodóak.  A kirándulók is csak hétvégente látogattak erre, a gyerekeknek megkezdődött az iskola, a nyári élmények ugyan mindenki szívében éltek, de a munka és a kötelesség már egyre inkább kitöltötte mindenkinek az idejét. Gyereknek-felnőttnek egyaránt.  Tudomásul kellett venni, hogy a szünidő véget ért, de a kora őszi idő talán nem szegte már senkinek a kedvét. Az idő hűvösebbre fordult, már nem fájt a szívük a kirándulás után, a barátokkal való találkozás, ismerkedés, az új tanév is adott izgalmakat. Noha semmi jele nem volt, az idő múlásával az erdő is készült a hűvösebb hónapokra. A költöző madarak készültek hosszú utazásukra, az itt áttelelő állatok is gyűjtötték az eleséget, kibélelték a fészküket, szálláshelyüket, készülve arra az időre, amikor a tartalékokból kell éljenek. A fák lombjai is színesedtek. Nem adtak már olyan hűsítő árnyat, mint pár héttel ezelőtt, igaz, nem is volt rá szükség, hogy bármit is felfogjanak. A természetjárók még örültek is, hogy semmi nem áll a melegítő, cirógató sugarak útjába.

                Egyedül egy kis tölgyfa állt magányosan az erdő szélén. Nem volt olyan sudár, mint a többi társa.  Az erdő szélén állt, így minden viharnak, esőnek ki volt téve, senki nem volt, aki felfogja előle a rázúduló esőt, havat. Nem nőtt olyan magasra, mint a többiek, a küzdelmek, az életben maradás lefoglalta az erejét, a szépítkezés helyett az ellenálló képességét kellett fejlesztenie. Népszerű sem volt, mivel bárki, aki szembetalálkozott az erdővel, inkább a szép, sudár fák alá heveredett le, gyönyörködött bennük. A mi kis fánk ugyan enyhülést tudott adni, de valljuk be, nem volt egy szemet gyönyörködtető példány. (Azt tudjuk, hogy nem csak az emberek, hanem a fák között is könnyebben érvényesülnek a szépek.) El is keseredett sokszor. Szenvedett a mellőzöttségtől, feleslegesnek érezte magát. Méltatlannak érezte a számkivetettséget, megvetettséget.            

                A természet átalakult a maga megszokott ritmusában, a napok egyre hűvösebbé váltak. Az erdő kihalt lett. Mindenki menedéket keresett. A madarak, őzek, szarvasok, mókusok, sünök megszokták egymás társaságát, de most, amikor a túlélés volt a tét, inkább mindenki külön vonult, azzal foglalkozott, hogy magának és a családjának találjon menedéket. Ezért kerülte el a figyelmüket az a sün család, amely pont most keresett volna itt menedéket. A korábbi szálláshelyük áldozatául esett az egyre gyakoribbá váló erdőirtásnak, így újhely után kellett nézzenek. Segítségre nem számíthattak, a többi lakó örült, ha a fiókáit biztonságban tudhatta. Így találta rá az erdő szélén álló kis jelentéktelen tölgyfára, de valljuk be, olyan fáradtak és éhesek voltak, hogy tovább menni sem volt erejük.  Befészkelték magukat a sűrű avarba, ahol élelmet is találtak maguknak. Nem is kellett mással osztozkodni a biztonságot nyújtó lakon, amely pont elegendő volt számukra. Hamar megszokták úgy fészküket, amelyet otthonossá igyekeztek tenni. Igaz, erre nem sok idejük volt, mert az idő hamar hidegre fordult és senki nem merészkedett ki a hidegbe. A kis fa is örült, mert végre rá is szükség lett. Végre hasznosnak érezte magát, mert a sün családnak menedéket tudott nyújtani, így esélyt is a téli hideg túlélésére. Hamar összebarátkoztak, jó társra, szövetségesre találtak egymásban. Ahogy a tavasz és a nyár, a tél sem tartott örökké. A melengető napsugarak kicsalogatták az állatokat a rejtekhelyükből. Örültek a szép időnek, a zöldellő fáknak, hamar megfeledkeztek a zord viharokról és ezzel együtt a nekik menedéket adókról is. A kis sünik azonban most is hálásak voltak jótevőjüknek, tisztán tartották, elpusztították a kártevőket.  Igaz, sok év nélkülözés után, de a kis fa is rádöbbent, hogy milyen szerencsés ő valójában. Mert ugyan szépnek lenni egy örömteli állapot, de annál is fontosabb, hogy vannak barátaink.

A szerencse fiai

                Tanácskozásra hívta össze az erdő közepén a Fővarázsló az összes segédjét. Hivatalos volt minden kobold, tündér, manó és még ki tudja, hány földi szerzet. Azért volt számára fontos ez a gyűlés, mert már megunta, hogy mindig csak a legkisebb fiúé lesz a királylány és a fele királyság. Helyeseltek bőszen mindannyian.

-Úgy van!-Szólt Csillagtündér. Szerintem is, megérdemli az összes fiú, aki nekiindul a próbatételeknek, és persze sikeresen teljesíti, hogy megkapja a jutalmát.

-Szerintem minden fiúnak van valamilyen tehetsége. Ha mindig a legkisebb fiú győzedelmeskedik, eleve elvesszük a többiek kedvét a küzdelemtől. -Vetette oda Tölgymanó, akinek nagyon fejlett volt az igazságérzete.

                Mindannyian egyetértettek, hogy ezentúl változni fognak a szülői házból próbatételre induló vándorbotot fogó ifjakra vonatkozó szabályok. Az erdő szélén élt egy szegény ember, akinek pont három fia volt, mint a mesében. Sajnos, korán megözvegyült. Ennek ellenére nagyon szépen nevelgette fiait, szorgalomra, tisztességre szoktatva őket. Szakmát adott mindannyiuk kezébe, és elég korán megtanította nekik, hogy saját erejükből kell boldogulniuk, ugyanis édesapjuknak nincs arra lehetőségük, hogy pénzzel, vagyonnal támogassa őket. Addig lakhatnak a szülői házban, ameddig szükségét érzik, és minden támogatást megkapnak, hogy elinduljanak a felnőtt életbe, viszont az önálló életük megalapozásáról maguknak kell gondoskodniuk.

                Elérkezett az az idő, amikor a legidősebb fiú elindult szerencsét próbálni. Nagyon ügyes és szorgalmas volt. Beállt cipészinasnak a közeli városban. Nem tétlenkedett, igyekezett mindent megtanulni. Hamar meg is szerezte a mesterlevelet és egy saját kis műhelyt nyitott. Szorgalma és becsületességének híre elterjedt az egész városban. Egymásra is találtak egy leányzóval (ahogy a mesékben is lenni szokott.) Szép családot alapítottak, hamarosan meg is született a kisfiuk.

                Telt-múlt az idő, a középső fiú is elindult szerencsét próbálni. Ő sem ment messzire, a malomban, a molnárnak lett a segítője. Nagyon erős ifjú lett, a molnár nagy hasznát látta a cipekedésben. Hatalmas testi ereje segítőkészséggel és kedvességgel párosult, meg is kedvelte őt a falu közössége. Érdekességként, pont a molnár lányával szemelték ki egymást, így a molnár is megnyugodott, hogy lesz aki továbbviszi a mesterséget, és a fiataloknak is könnyebbé vált a közös életük elkezdése. Annak rendje és módja szerint birtokba is vették kicsi, de takaros házikójukat, ami hamarosan gyereksírástól lett hangos.

                Teltek-múltak az éves, elérkezett az az idő is, amikor a legkisebb fiú is útra kelt. Szomorú volt ugyan, hogy magára kellet hagynia az édesapját, de ugye ez az élet rendje. Ő is bátyjaihoz hasonlóan szorgalmas volt, így számára sem volt nehéz munkát találni. Fafaragó lett, de még milyen! Ugyanis ő egy amolyan álmodozó lélek volt, talán, ha kellően jómódú lett volna, művész is válhatott volna belőle. De ugye, a magunkfajtának gondolni kell a megélhetésre, a holnapra, így olyan szakmát választott, amiben kiélheti a fantáziáját és családjáról is tud gondoskodni. Nem egy mufurc, mosolytalan mesterember volt, jó kedélyű, mindenkivel szívélyes és kedves volt. Könnyen összetalálkozott a hozzá betérő vendégekkel akár idős volt, akár fiatal. Anekdotáival, tréfád történeteivel mindenkit jó kedvre tudott deríteni. Természetesen az asszonyra sem kellett sokáig várni, és hamarosan ölükben tarthatták közös gyereküket.

                Mi történt ez idő alatt a szegény emberrel? Tudomásul vette, hogy a gyerekei kirepültek a családi fészekből, de büszke is volt rájuk, mert mindannyian helyt álltak, ki-ki saját képességeinek megfelelően. Nem is voltak hálátlanok hozzá, öreg korára nem hagyták magára, gondoskodtak róla, rendszeresen látogatták. Ám, a legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor egyszer sétálgatott az erdőben, furcsa neszre lett figyelmes. Mintha manók jártak volna  a virágok között. Be is mutatkozott illedelmesen Tölgymanó, Csillagtündér és minden más erdőlakó furcsa szerzet. Elmesélték az a sok évvel ezelőtti tanácskozást. Elérzékenyült a szegény ember, hogy miért őt választották ki, hisz annyi más jó és talán érdemesebb ember is van. De a manók elmondták neki, hogy elsősorban magának köszönheti a szerencséjét, a fiairól gondoskodó szeretetének, szorgalmának, szerénységének.

Haza-találó

Furcsa nyugtalanság vett rajta erőt. Látszólag semmi oka nem volt nyugtalankodni, jól mentek a dolgai, biztos állása, jó fizetése, jó életkörülményei voltak. Valami mégis csak feszítette. Próbált helytállni, több és több feladatot vállalni a munkahelyén, több szolgálatot a gyülekezetbe, remélve, hogy megszűnik a szívében a furcsa békétlenség, de nem így történt. Egyre nyugtalanabb, szorongóbb lett. Olvasta rendszeresen a Bibliát, részt vállalt a gyülekezet terheiből, mind anyagilag, mind a szolgálatai által, a munkahelyi feladatait becsületesen ellátta- akkor mi lehet a baj. Mert baj van, rendezetlenség, azt már maga is belátta, nem is próbált megfutamodni.

A választ, és a megoldás első lépését egy különös szombat estén találta meg. Éppen a szokásos módon készülődött a Biblia-olvasáshoz, amikor az addig több ezerszer elolvasott ige a szívébe markolt. Tudta, hogy az neki szól. Egyes-egyedül csak neki. Neki, akinek rengeteg elrendezni valója van, aki eddig is rengeteg dolgot halogatott. Hiába igyekezett magát elfoglalni, a szabadideje lett csak kevesebb, a szíve nyugtalansága nem. Tudta, hogy felesleges már a lelkiismeretét tovább nyugtatgatni. Nem érdemes. Valaki megszólította, és neki kötelessége válaszolni. Szembenézni. Belátni, hogy rengeteg mulasztása van. Hogy a szívéből eddig mennyire hiányzott a lényeg, a szeretet. Hogy a szolgálatai során ugyan ott volt a keze, de a szíve és a lelke egészen máshol járt. Ránehezedett a felelőssége súlya, hogy mennyire méltatlanul bánt a rábízottakkal. Fukarkodott a szeretetével, a kedvességével, odafigyelésével, pedig azokat is ugyanúgy számon fogják tőle kérni. Sokszor szerette volna mással- akár anyagi áldozattal is- pótolni a pótolhatatlant, és most már végérvényesen rájött, hogy nem lehet.

Amennyivel gondolta, hogy közelebb kerül, annyira távolodott a Lényegtől. Pedig tudta, mi a lényeg. Tudta, de mégis remélte, hogy megússza. Most már örült, hogy nem úszta meg. Talán nem késő rendezni. Újra gondolni. Újra tervezni. Újra felépíteni. Talán még nem távolodott el olyan messzire, hogy lehetetlen lenne vissza találni. Elhatározta.. Hogy most már soha nem fogja magát becsapni. Hogy mindig ott lesz a szíve is, ahol a keze… És rá fog érni, és oda fog figyelni. Hogy meghallgatja az az idegesítő nénit, aki folyton panaszkodik. Hogy nem fogja magát felhúzni, ha az imádság alatt beszélgetnek a gyerekek. Hogy a cigány családnak nem csak pénzt fog küldeni, hanem meg is fogja őket látogatni. Hogy nem fog méltatlankodni magában, ha a kiscsoportos beszélgetésen kevésbé iskolázottakkal kerül össze.

Másnap különös vasárnap volt. Gondolta, hogy az elhatározását meg kellene valamivel pecsételni. Bár semmilyen ünnep nem volt, mégis, amikor meglátta a fehér Úrasztalát, tudta, hogy valaki várt rá. Amikor meghallotta a kedvenc énekét, meg sem próbálta elrejteni a könnyeit, és hónapok óta először a szívével is énekelte. Amikor a gyülekezettel együtt magához vette a kenyeret és a bort, tudta, hogy ezt most Valaki különösen neki szánta. Mint ahogy azt az éneket is, ami órák múlva is a szívében járt: „Békeség legyen velünk, itt van Jézus köztünk. Békesség, békesség legyen velünk..”

Arany morzsák

„A barátok azok az angyalok, akiknek nincsenek szárnyaik.” Biztos hallottuk már sokszor ezt az idézetet. Remélem, mindannyiunknak vannak ilyen angyalkáink. Bár az is előfordulhat, hogy alkalomszerűen sodor az utunkba az élet egy-egy angyalkát. lehet, hogy többször is találkozunk, lehet, hogy csak egyszer, de az a bizonyos találkozást, mosolyt, szemvillanást soha nem felejtjük el. Keresztény táborok végén szokott lenni úgynevezett „morzsaszedés”, amikor mindenki megoszthatja a többiekkel a táborban szerzett legkedvesebb élményeit, emlékeit. Én most egy pár aranymorzsát teszek közzé.

Már majdnem fizettem a kedvenc könyvesboltomban. Természetesen bankkártyával. A mindig udvarias eladó hölgy türelmesen várta, amíg összeválogatom, amit szeretnék, felteszem a kérdéseimet. Döntök, lehet, hogy épp egy másik termék mellett. Hozzáteszem, hogy egy kis üzletről van szú, viszonylag csekély forgalommal. Ritkán jutok el oda. Már le is olvasta a bankkártyámat, amikor hátrafordulva észrevettem kedvenc újságom régebbi lapszámait. Elnézést kérve, majdnem hanyatt esve (mert a szokásos batyu húzta a vállam), lehajoltam a legalsó polchoz, hogy kiválogassam a gyűjteményemből hiányzó példányokat. Pár perc után jelzem, hogy fizetek, amikor a hölgy kedvesen közli velem, hogy azok a lapszámok ingyenesek. És még merje valaki azt állítani, hogy istennek nincs humorérzéke!

Kedvenc kávézómban a kávé után választottam egy csokit is. Este, amikor a táskámat kipakoltam, vettem észre, hogy bizony a csokit a boltban felejtettem. Tanakodtam magamban, hogy mit csináljak. Bár elég márkás és drága csokiról volt szó, de akkor is, nem snassz, ha most visszamegyek? Lesz, ami lesz, gondoltam. Amikor beléptem a boltba, a barista fiú kérés nélkül nyújtotta felém a csokit. Szerencsére elvicceltük a dolgot, én meg kicsit párás szemmel vettem tudomásul, hogy vannak még jó emberek.

Elég borongós, esős idő volt. Mint mindig, ha az iskolában vagy a művelődési házban megrendezett egy napos, kitelepülős vásárba megyek. Már szinte menetrendszerű, hogy bőrig ázom. Néha bosszús szoktam lenni, mert az újságban meghirdetett dolgoknak a töredékét sem találom, nagy a zsúfoltság, kínlódhatok a keresgéléssel. Most kellemes meglepetés ért. A legtöbb dolgot elég hamar megtaláltam, ráadásul az elárusító asszony nagyon kedvesen, kérés nélkül kérdezte meg, hogy miben segíthet. Mindenkihez odajött és türelmesen útbaigazított. Mindent meg tudtam venni, ami a listámon szerepelt, és amikor kiléptem az épületből, mintha az eső is csendesedett volna. Hazafelé a délelőtt külön ajándéka volt, hogy a kedvenc pékségem kedvenc eladója még nem adta el a kedvenc sütimet. És még egy pár szót beszélgettünk is.

Köszönöm mindenkinek, aki mosolygóssá teszi a napjaimat.

Utazás földön, vízen

                Egy szokásos, hétvégi hazautazásként indult. Biztos mással is előfordult, hogy pont akkor, pont úgy keresik telefonon, amikor a legkevésbé alkalmas. Velem is ez történt. Valaki hívott egy titkos/tiltott/ismeretlen-mindenki nevezze, ahogy akarja-számról. Lényeg az, hogy nem tudtam visszahívni. Mivel az akkori-több műszakban dolgozó –kolléganőim szoktak ilyen számról felhívni, gondoltam, hogy a mobilján visszahívom. Meg is tettem, csak éppen a férje vette fel a telefont, ugyanis időközben számot és készüléket és még nem tudom, mit cseréltek. Lényeg, hogy amikor bemutatkoztam és elmeséltem, mit szeretnék (leginkább a Jolika számát), ez a kérés a Jolika férjének igen nagy bonyodalmat okozott, ugyanis az a szám egy másik telefonban volt. Nem baj, megoldottuk. Illetve… Pont akkor, pont úgy, pont abban a helyzetben nem volt a kezem ügyében papír és írószer, így egy könyvtári könyv belső oldalára írtam a telefonszámot, szemceruzával. Rövid idő múlva kiderült, hogy nem Jolika keresett, hanem egy üzletkötő hölgy szeretett volna a számomra a nyugdíjjal kapcsolatos visszautasíthatatlan ajánlatot tenni. Hétfőn azért mondtam a Jolikának, hogy adja át üdvözletemet a férjének, és annyi mobiltelefont tartson magánál, amennyit át tud látni.

                Kaptam egy lehetőséget, hogy egy konferencián vegyek részt Dániában. Örültem neki, mivel soha nem jártam még Dániában és igen ritkán jutok el konferenciára. Bár a téma a gyereknevelés, illetve a család összeegyeztetése volta karrierrel, de nem bántam, végül is tanulni mindig lehet, ha mást nem, akkor gyakorlom az angolt. Már az utazás is érdekesen alakult, ugyanis senki nem tudta megmondani, hogyan jutunk el a repülőtérről a konferencia helyszínére. (És ez még csak a kezdet! ). Véletlen vagy szerencse (egyikben sem hiszek), de a velem utazó lány kolléganőjének a fia pont Dániában él és pont akkor ráért. Sikerült vele egyeztetni, hogy várni fog minket és útbaigazít, e felől legalább már nem aggódtunk. Meglepetések azért még értek: a repülőtéren kiderült, hogy a csomagjaink feladását saját költségből kell megoldanunk. Ugyanis a számukra vásárolt repülőjegy a csomag feladását nem tartalmazta. Kidühöngtük magunkat, felszálltunk, megérkeztünk, összetalálkoztunk alkalmi kísérőnkkel, metróztunk, gyalogoltunk. A második (illetve sokadik) meglepetés akkor ért, amikor a szállodába értünk. Kiderült, hogy elfelejtettek minket regisztrálni. Újabb telefonálás, dühöngés…Ez is megoldódott. A konferencia rendben lezajlott, legalábbis a számunkra. Ugyanis az amúgy is szűk három napos rendezvény a számunkra még rövidebbre lett szabva, mert az utolsó nap olyan korán indult a repülőnk, hogy még a reggelit sem várhattuk meg. Túléltük. A repülőtéren ittunk egy rémesen borzasztó kávét, én a repülőn elfogyasztottam életem eddig legdrágább reggeliét (Egy presszókávéért és egy szendvicsért fizettem több, mint háromezer forintot). Sikeresen megérkeztünk, elköszöntünk egymástól, ment mindenki a maga útjára. Halmozva az élvezeteket, még aznap a festés mellé melírcsíkokat is tetettem a hajamba.

                Kérlek benneteket, hogy ha a dorogi könyvtárból kölcsönzött könyvben egy szemceruzával írt telefonszámot találtok, ne a képzelet szüleményének tulajdonítsátok.