Kezdetektől...

Talán az egyik legnehezebb bogbejegyzésem követezik. Megpróbálom ugyanis nagyjából-egészben elmeséli az életemnek azt a szakaszát, amiről a kedves olvasóim keveset tudnak, de amelyek árnyalhatják a rólam alkotott képet. Talán érthetővé válik valamelyest, hogyan és miképp lettem az, ami vagyok, hogyan formálódott a gondolkodásom. Ha nem lenne ez a kifejezés már foglalt, egyfajta „coming out”-nak mondanám.

Tulajdonképpen mindig kilógtam a sorból. Nem akartam szándékosan így tenni, nem is törekedtem rá, de úgy alakult, hogy nem vagy nagyon nehezen tudtam bárhova is beilleszkedni. Gyerekkoromban is jóval félszegebb voltam, mint az átlag, nem is voltam olyan ügyes, mint a többiek, nem tudtam magam megvédeni, így ideális alanya lettem kiközösítésnek, bántásoknak. Elég rossz úgy nekivágni valaminek, akár egy új közösségnek, emberi kapcsolatnak, hogy ahhoz szinte csak kudarcok kapcsolódnak. Persze, vágytam valamelyest beilleszkedni, barátkozni, de alapvetően több volt a rossz emlékem, mint a jó. Teljesen persze nem zártak ki mindenből, de alapvetően sodródtam-csapódtam, mert igazán sehol nem fogadtak el.

Később is ez volt alapvetően a meghatározó élményem, hogy ami engem érdekel, foglalkoztat, ahogyan gondolkodom, az nem trendi. Nem szeretek dicsekedni, ne szeretem az üres fecsegést. Nem szeretem a felszínes dolgokat. Lehet, hogy túlérzékeny vagyok? Lehet. Később rájötte, hogy nem kell nekem feltétlen beállnia sorba. Nem azért, mintha lázadni akarnék bármi ellen is, vagy direkt ki akarnék lógni a sorból, de vállalom a véleményem, akkor is, ha az a többségtől különbözik. Nem baj, ha valaki másként gondolkodik.

Lehet, hogy szerepet játszik az, hogy elég sok az átlagostól eltérő élethelyzetet láttam gyerekkoromtól fogva. Számomra nem idegen a testi fogyatékosság, a szenvedélybetegség és még ezer más deviancia, amit az átlagemberek csak hírből ismernek. Sok dolgot el tudok fogadni, ami a többség számára elfogadhatatlan, és viszont. Szeretek dolgokon elgondolkodni, de nem szeretek filozofálni, inkább gyakorlatias módon közelítem meg az életet. Biztos vagyok abban, hogy jól csak a szívével lát az ember, lehet, én túlságosan is a szívemmel látok és sokszor a szívemmel is gondolkozok. Jól van ez így. Sokat küzdöttem, amíg el tudtam magam fogadni. Amíg eljutottam arra a kiegyensúlyozottságra, amire vágytam. Alapvetően jóban vagyok magammal. nagyjából azt, hogy megtanultam, hogy az elkülönültség-érzéssel, kívülállósággal, sokszor a magánnyal is meg lehet tanulni élni.

Szeretve szolgálni szüntelen

                Mostanában egy párszor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az életem másképp alakul. Ha kaptam volna egy szószéket, és sok-sok embernek prédikálhatnék, megmondanám a tuti frankót. Másképp alakult és ez nem baj. Az, hogy a világban élek, az emberek között-de egy kicsit másképp- szerintem sokkal izgalmasabb, mint egy védőburokban lenni. Úgy érzem, sokkal hitelesebb tudok így lenni, átérezni akár a megélhetési gondokat, akár a taposómalmot, amiben szinte mindannyian élünk. Részese vagyok én is a hajszoltságnak,a fáradtságnak, létbizonytalanságnak, de talán egy kicsit más dimenzióból szemlélem a dolgokat.

                Valahogy megpróbáltam a munkámat mindig szolgálatnak tekinteni. Nem csak pénzkereseti forrásnak, hanem egy olyan eszköznek, amivel én is hozzá tudok tenni valamit a világhoz. Ha szépen mondanám, úgy tekintettem, mint szolgálatot. Ez nagyon nehéz. Egyrészt, mert soha nem végeztem alkotó tevékenységet, és egy rutin munkában sokkal nehezebb megtalálni a szépséget, a kreativitást, sokkal nehezebb rajta hagyni az ujjlenyomatomat, mint egy olyan munkában, ahol van lehetőség egyedi elképzelések megvalósítására. Nehéz, de nem lehetetlen.

                A másik nehézség, ami feszeget, az, hogy, bár zárkózott, na jó, introvertált típus vagyok, nagyon szeretném az életem másokkal megosztani. Általában zavarban vagyok, mert akár, a családi körülményeimet tekintve-amit inkább szégyellek, mint büszke vagyok rá-akár az életkörülményeimet tekintve, azok kicsit sem szokványosak. Leggyakrabban más problémák, gondok kérdések foglalkoztatnak, mint az átlag embereket, más feladataim vannak. A legtöbb esetben az emberek nem kíváncsiak arra, ami nem átlagos, ami nem illik bele az elfogadott társadalmi konvenciókba. Én főleg arról tudnék mesélni, hogy milyen dolog szerető család nélkül felnőni, akkor is, ha élnek a szüleim, milyen fiatalon felnőni és megtapasztalni a létbizonytalanságot. Milyen érzés az, hogy tulajdonképpen én vagyok a szüleimnek a szülei. Milyen dolog azt megtapasztalni, hogy a bajban ismerszik meg az igazi barát.

                Mégsem a gondokról szeretnék beszélni, sőt, rettenetesen idegesít, amikor az ismerősök a gondokról-problémákról faggatnak, és meg vannak sértődve, ha ennek nem örülök. Arról, hogy mindezen helyzetekben megtapasztaltam, hogy az élet szép. Hogy rengeteg öröm van, akkor is, ha számomra az elérhetetlen, ami a legtöbb ember számára természetes. Például évekig vágytam a számítógépre, két éve dolgoztam már, amikor lett mobiltelefonom. Évekig (évtizedekig) nem voltam nyaralni. De mindez nem lényeg. Azoknak, akik megtanulnak mosolyogni az ilyen embert próbáló helyzetekben, akik kiegyensúlyozottakká válnak, magabiztossá a küzdelmekben. Olyan küzdelmekben, aminek van értelme, hasonlóan ahhoz, amikor az aranyat tisztítják. Akik megtapasztalják, hogy van erő minden napra elegendő és van tovább, és, ha elesnek, felállnak. Ha sokszor elesnek, sokszor felállnak. Akik a hétköznapok hősei. Ami kötelez.

                Talán az is lehet a szerencsém, hogy az internet korában már nem kell nekem szószék, hanem egy évszázadokkal korábban élt teológussal együtt mondhatom, hogy „Parókiám az egész világ”. Szeretnék ennek a feladatnak, ha úgy tetszik, küldetésnek megfeleli. Szeretnék átadni, továbbadni. Akkor is, ha csak keveseket érdekel, ha nem sokan kíváncsiak rá, ha ez nem trendi. Lehet, hogy a trendi dolgok nem tartanak meg akkor, amikor igazán szükség lenne rá, az igazi értékek kiállják az idő próbáját.

Katica-manó

A kis katicabogár vígan repkedett a mezőn. Nagyon örült a szép tavaszi napsütésnek. Gyönyörűen zöldellt az erdő, a fák bontogatták rügyeiket, szirmaikat. A nap kellemesen melegített, nem égetett és nem tűzött. Épp annyira melegített, hogy örülni tudjunk a szép tavaszi napnak. A kis katicabogár is örült a fák üde zöld, millió színben játszó lombjának. A virágok is bontogatták szirmaikat, pompázott a rózsa, a liliom, de még a mezei virágok is. Szemet és szívet-lelket gyönyörködtető volt a táj, ami a kirándulók ezreit csalogatta a szabadba. A hosszú, hideg-rideg tél után már mindenki örült az első tavaszi napsugaraknak. Ilyenkor az emberek is vidámabbak, egy kicsit elfelejtik gondjukat-bajukat és örülnek a természetnek, a nyíló virágoknak, a megújulásnak.

Sajnos, ahogy az ilyenkor lenni szokott, az idő megtréfált minket. Azaz, sokan tréfának fogtuk fel a nyári záport, a felhőket, és a mögéjük elbújó napot. Az erdő többi lakója számára valóban nem okozott gondot, de a kis katica védtelen volt, nem is igazán ismerte még ki magát az erdőben és nagyon megijedt. Szeretett volna menedéket keresni. Próbálkozott a rózsa szirma közé elbújni, de ott olyan sokan voltak már, hogy nem fért el. Ami nem is csoda, mert a többiek szemfülesebbek voltak. A régi erdőlakók már felkészültek az efféle veszélyekre, amit egy hirtelen jött tavaszi zápor rejteget. Nem is volt már számukra veszély, megtanulták már értelmezni az időjárás jeleit és hamar találtak menedéket, ahol meghúzhatták magukat.

Az első kudarc után a kis katica nem adta fel, ugyan a szárnya már nagyon megázott, de mégis tovább repült, egyenesen a liliom gyönyörű virágkelyhe felé. Sajnos nem ismerte a liliomot, aki a legdölyfösebb lakója volt a mezőnek. Büszkén tartotta magát, senkit nem engedett a közelébe. Nála bárki hiába keresett volna menedéket. Olyan gőgös volt, hogy megszólítani se merte senki. Ígyhát, a kis katica továbbrepkedett. A mezei virágoktól is hiába várt volna segítséget, ők magukat sem tudták megvédeni. Könnyű szirmaikat cibálta-tépte a szél, verte az eső. Szomorúan húzták össze magukat, várva várták, hogy elálljon a zápor. Pedig jóindulatúak és kedvesek voltak. A tűző nap elől biztos menedéket adtak volna, de az eső és szél ellen ők sem tehettek semmit. Talán a gombáknál szerencséje lett volna a kis katicának, de az elmúlt napokban olyan sokat nőttek és annyi kirándulójárta az erdőt, hogy mindet leszedték. Megörültek az ízletes, erdei gombának, boldogan szedték tele a kosarukat.

A kis katica már nagyon el volt keseredve. Ázott-fázott, csapzott csápokkal és szárnyakkal már repülni is alig tudott. Mígnem rátalált egy szinte észrevétlenül, a fűszálak között megbújó hóvirágra. Virágja pont elegendő védelmet nyújtott neki, kényelmesen elrejtőzhetett a kis, fehér szirmok között. Nem sokkal később elállt a zápor, mind a ketten megnyugodtak, hogy sikeresen és komolyabb sérülés nélkül vészelték át a vihart, és beszélgetni kezdek. A kis katicabogár elmesélte a viszontagságait, hogy már majdnem feladta, mert sehol nem talált menedéket, ahova elhúzódhatott volna. A hóvirág is elmesélte, hogy milyen gyakran szomorkodik, mert őt senki nem veszi észre. Csodálják a szép, terebélyes tölgyfát, a légiesen karcsú fűzfát, az égig magasodó jegenyét. Gyönyörködnek az illatos liliomban, a millió színben pompázó rózsában. Ő se nem különösen szép, se nem illatos, nem tűnik ki semmivel az erdőlakók között. Talán el is taposnák, ha nem a fák rejtekében, távol a turistaúttól lenne. Nem telt el sok idő, hamar összebarátkoztak, megkedvelték egymást. Rájöttek arra, hogy milyen jó azt meglátni, ami a legtöbb szemnek láthatatlan, hogy ők is értékesek, ha másnak nem is, de egymás számára.

Karrier-álmok?

Vagyunk úgy egy páran, akik úgy gondolják, hogy többre hivatottak, mint amennyit az életben eddig elértek. Szerintem elég sokan vagyunk így. Tudom, ez okozhat frusztrációt, kellemetlenséget, kiégést, meghasonlást önmagunkkal és még számos olyan érzésünk lehet, amik megkeserítik az életünket. Lehet, hogy így harmincon túl-közelebb a negyvenhez, sokan készítünk számadást, mi az, amivel elégedettek vagyunk és mi az, amivel nem. Sok szomorú, enervált középkorú emberrel találkozom. Igen, be kell vallanunk, hogy legtöbben nem futottuk ki magunkat, nem ível úgy fel a pályánk, mint amire a képességeink, tehetségünk feljogosítana. Nem kaptunk elég lehetőséget? Egy telített pályán próbálkoztunk, ahol jóval többen voltak, akik nálunk szorgalmasabbak, ügyesebbek, rátermettebbek voltak? Egyszerűen a korrupció áldozatai lettünk és csak a protekció hiányzott? Lehet.

Pár gondolatban szeretném összefoglalni, nekem mi segített az igazságtalanságok elviselésében, továbbmenni az úton örömmel, derűvel. Először is, be kellett magamnak vallani, hogy ez fáj. Hogy nehéz és kínoz. Dicsekvő ismerősökkel találkozva kisebbrendűségi érzéssel, önváddal küzdöttem. Sokszor arra gondoltam, hogy azért kapok annyit, mert annyit is érdemlek. Jó lenne visszavágni, de nem szeretnék, az méltatlan lenne hozzám. Fáj a lesajnálás, fájnak a bántó, tapintatlan szavak. A hiányos ismeretekből adódó feltételezések, ítélkezések. Mégis túl kell élni, menni kell tovább, akkor is, ha fáj. Ha már bevallottuk, hogy fáj, hogy rossz, meg kell próbálni leszámolni az illúziókkal. Hogy nem lesz jobb, hogy nem lesz, lehet, hogy soha vagy soha többé, vagy örökre… Vannak dolgok, amik most már biztos, hogy kimaradnak az életemből. Lehet magam becsapni, légvárakat építeni, álmokba-vágyakba menekülni, a józan tervezést összetéveszteni az álmodozással. Lehet, de nem érdemes, nem éri meg. Lehet, hogy egy ideig jobb lesz, egy kicsit kevésbé fog fájni, de utána fájóbb lesz a kijózanodás. Utána sokkal jobban fog fájni.

Ha ezeken túl vagyunk, elkezdhetünk építkezni. Számba vehetjük, hogy mi az, amink van. Mi az, ami a mienk, ami talán minket megkülönböztet a többiektől. Ami a sajátunk, ami egyedi, különleges, érték. Amiért megdolgoztunk, amiért megküzdöttünk, lehet, hogy vérrel-verejtékkel. Lehet, hogy ajándékba kaptuk, akkor örüljünk neki. Olyan jó felfedezni, ilyen rejtett adottságokat, amik a nehézségek, küzdelmek árán bontakoznak ki. Amire rá sem jöttünk volna, ha simán alakult volna az életünk, különösebb küzdelmek, nehézségek nélkül. Hasonlóan az igazgyöngyhöz, ami a kagyló sebéből, fádalmából születik. Felépíthetjük az életünket, olyan építőanyagból, ami maradandó lesz, ami már sok próbát kiállt, megedződött, megerősödött.

Utána, mindezek csattanójaként, összefoglalásaként hálát adhatunk a nehézségekért. Akár a nehéz élethelyzetekért, akár a nehezen elhordozható emberi kapcsolatokért. Persze, ez nem mentesíti a felelősség alól azt, aki minket bántott, fájdalmat okozott. De tekinthetjük egy eszköznek, próbának, ami által megismertük magunkat. Rájöttünk, hogy milyen rejtett erőtartalékaink vannak. Hogy mennyi mindenre képesek vagyunk. Hogy mennyire tudunk fejlődni, magunkhoz képest. Végül, ha lehetőségünk van, segíthetünk másoknak, akik szintén gonddal, problémával küzdenek. A belső békességünk magáért beszél, az nem vehetik el tőlünk.

Földönjáró-égrenéző

Mindenkinek vannak problémái, és mindenki a saját problémáját érzi a legnehezebbnek. Alapvető igazság? Közhely? Ez is, az is. Mégis, úgy gondom, vagyunk egy páran, akiket jobban megcincált az élet. Tragikus körülmények között, korán kellett felnőnünk. Mínuszból indítottuk az életünket. Egyedül, mindenféle segítség nélkül kellett és kell megállnunk az életben. Éppen emiatt,a földön kell járnunk. Számunkra nem férnek bele olyan botlások és elbukások, mint a többi ember életében, mert különben hajléktalanok lennénk. Átlagos esetben, lehetséges, hogy valaki-nem találván a helyét- keresi az útját, és közben tesz 1-2 vargabetűt. Számunkra ez lehetetlen. Nekünk nincs, aki segítsen, aki felsegítsen, aki segítő kezet nyújtson. Mégsem kell minket sajnálni. Az élet viharaiban megedződtünk, és tudunk örülni a kis dolgoknak. Akár egy harmatcseppben megcsillanó szivárványnak, akár a napsütésnek vagy egy tábla csokinak… Mert tudjuk, hogy az élet szép. Többet kell küzdenünk, de az élet megtanított küzdeni és mi képesek vagyunk, és minden leküzdött problémával előbbre jutunk és erőt ad, hogy megcsináltuk. Ha elesünk, felállunk, ha újból és többször elesünk újból és újból felállunk és tovább megyünk. Őszinte a mosolyunk, mert senkinek nem kell megfelelnünk. Elkeseredünk? Igen. Méltatlannak érezzük ezt a helyzetet? Igen. Feladjuk? Nem! Mert mindig erőt kapunk, belső tartalékjainkat mozgósítva, éppen annyit, amennyire szükségünk van. Napról-napra. Van belső tartásunk? Igen! Hétköznapi hősök vagyunk? Igen!

Sokszor gondolkodtam már rajta, hogy nem tudnék a földön járni, ha közben nem néznék az égre. Ha nem bíznék abban, hogy mindaz, ami rám lett mérve, nem a vaksors szeszélyes játéka, hanem igen is van egy erő, egy hatalom, aki mindezt tudja. Akitől erőt kapok, nem csak nehézségeket, hanem örömöt is. Olyan igazi, belső örömöt, amit senki el nem vehet tőlem. Hogy csak annyira vagyok kiszolgáltatott, mint amennyire szerinte lehetek. Hogy nem játékszer vagyok, hanem egy tervnek a része, nem egy véletlen szüleménye vagy egy tervezési hiba, hanem egy szövetnek, egy gyönyörű szép egésznek a része, amelyben minden egybe illeszkedik. Hogyha fogytán az erőm vagy elkeseredek, van kihez fordulni.

Sok mindent nem értek. Talán nem is fogom megérteni, addig a bizonyos napig. De valahogy soha eszembe sem jutott azt megkérdezni, hogy miért pont én? Elfogadtam, annak idején, hogy jól van, akkor ettől kezdve meg vannak húzva a határok. Semmit nem tudtam és nem is értettem. De tudtam, hogy feladatom van, amihez józan ész kell és tiszta fej. Hogy mostantól egészen biztosan felnőttem. Több dolgot lehet, hogy nem csináltam jól, de abban biztos vagyok, hogy be lettem dobva a mély vízbe és megtanultam úszni. Sokak számára csődtömeg az életem? Igen? Megoldódtak a problémáim? Nem. Van rá esély, hogy jobbra fordul? Nem. Tulajdonképpen nekem nem tetszik az optimista kifejezés. Lehet, hogy azért, mert sokan egyfajta hurrá-optimizmust értenek alatta, amikor mindenki mindenben csak a jót, pozitívat látja meg. Szerintem ez nem biztos, hogy jó. Vannak olyan helyzetek, amiről be kell vallanunk, hogy rossz, fáj, kellemetlen. Hogy azon az úton nem tudunk tovább menni. Hogy az adott helyzetben csak gond, kellemetlenség, fájdalom van. Nem baj. Akkor elindulunk másik irányba. Élettel, derűvel. Egymást segítve.