Gyertya-Fény-Álom

                A kis gyertya ugyanúgy éldegélt a kereskedő fiókjában, mint a többiek. Volt köztük fehér és színes, vékonyabb és vastagabb, csavart és szép egyenes szálú. Mindegyiknek meg volt a maga feladata. Illetve, meg lett volna, ha valaki megvette volna őket. Igaz, manapság szokás a gyertyákat szobadíszként tartani, de akkor inkább már vegyünk egy szép porcelán vázát vagy egy csiszolt kristályt. A gyertya ugyanis akkor tölti be a küldetését, ha elég. Igaz, ez élete elmúlását is jelenti, amiben talán ugyanúgy benne van a fájdalom, mint mindannyiunk életében, de neki ez a sorsa.

                Ilyesmiről gondolkodott a mi kis gyertyánk, közben persze sokat álmodozott. Mivel eléggé kíváncsi természet volt, szívesen hallgatta a boltba betérők beszámolóit arról, hogy milyen a kinti világ. Még jobban örült annak, hogy szinte nincs a világon olyan hely, ami elképzelhető lenne gyertya nélkül. És ha valóban így van, akkor ő is hamarosan betekintést nyerhet a kinti világba és saját szemével csodálkozhat rá arra, amiről most csak álmodozni mer.

                Maga elé képzelte a gyönyörű katedrálisokat, díszes palotákat, a szép ruhákban a templomba igyekvő embereket, akik áhítatot keresve gyönyörködnek a gyertya fényében. A szép házak tágas szobáit is még szebbé, ragyogóbbá varázsolta megannyi gyertya lángja. Szeretett volna a kis gyertya is közéjük kerüli, osztozni dicsőségükben, fényükben, és már alig várta, hogy valaki őt is kiválassza.

                Telt-múlt az idő, a kis gyertya még mindig a kereskedő fiókjában porosodott. Igen, porosodott, mert senki nem ügyelt arra, hogy őt is megtisztogassák, kifényesítsék. Egyszerű, igaz, nagyon szép, fehér és szabályos formájú volt, de nem volt benne semmi különleges, amin egy boltba betérő vásárlónak megakadt volna a szeme. Így sem a kereskedő, sem a segédei nem viseltek arra gondolt, hogy még kívánatosabbá tegyék. Lassan belenyugodott abba, hogy egyre csökken az esélye, hogy belelásson abba a fényűző világba, amelyre olyan régóta vágyakozott.

                Egyszer csak, húsvét közeledtével, betért a boltba egy szegény asszony. Mindenki ismerte őt is és a családját is. Sok gyerekkel maradt özvegyen, de tisztes szegénységben, szeretetben nevelte a gyerekeit. Nem is álmodozott arról, hogy valaha olyan szép gyertyát vehessen, mint ami a kirakatban van. Most sem szeretett volna vásárolni, csak nagyon átfázott, és egy kis melegségre vágyva tért be a boltba, és talán egy kicsit gyönyörködni. Nem álmodozott már régóta, neki fontosabb dolga volt. A gyerekeiről gondoskodni, a napi betevőt előteremteni elég feladat volt a számára, a szebb jövőről álmodozni már sem ideje, sem energiája nem volt.

                Csak egy pillanatra párásodott el a szeme, amikor arra gondolt, hogy milyen jó lenne gyertya fényénél körül ülni az asztalt. Szebbé varázsolná a szürke hétköznapokat és végre egy kicsit nekik is lenne ünnepük. Észrevette ezt az egyik jóságos kereskedő segéd, és alig észrevehetően, egy papírba csomagolva átnyújtotta az asszonynak a kis gyertyát.

                Otthon, miután szépen megterített, a kis gyertyát az asztal közepére állította. Mindannyiuk szeme egy kicsit furcsán csillogott. Közösen megették az ünnepi vacsorát (amiben látszólag nem volt semmi ünnepi, de megadták a módját, örültek, hogy végre együtt lehettek és nem kellett rohanni sehova), utána beszélhettek, viccelődtek. Szinte észre sem vették, amikor a kis gyertya utolsót lobbant. Szegényke nem volt hosszú életű. Vágyaival ellentétben, nem került sem gyönyörű katedrálisba, sem díszes bálterembe. De látva az asszony és gyerekeinek csillogó szemét, a szeretetteljes légkört, egymásra való odafigyelésüket, tudta, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna.

Az égre írnék, ha minden összetört

Írnék, akkor is, ha nem lenne kinek. Írnék, ha több ezren elolvasnák, like-olnák, figyelnék, követnék. Írnék, ha boldog lennék, írnék, ha szomorú lennék. Írnék, ha lenne kinek és akkor is, ha nem lenne kinek. Írnék, ha írás közben egy mosolyt képzelnék magam elé és írnék akkor is, ha könnyeket, fájdalmat, nyomorúságot.

Írnék annak, akik boldogok, hogy vegyék észre, hogy a boldogság nem természetes állapot. Ajándék, amely nem hull az ölünkbe, hanem minden nap tenni kell érte. újra és újra. Köszönje meg, aki részesül ebben az ajándékban, óvja, védje, vigyázzon rá. az emberek irigyek. Nem a vagyonodra, a tulajdonodra, arra, amit birtokolsz, hanem a boldogságodra. A nehezen megszerzett, megharcolt kincsedre, ami csak a tied. Az emberek többsége nem akar küzdeni, harcolni, nem akarja vállalni a nehézségeket, inkább irigykedik. Ne félj tőlük, de készülj fel. Ha kell, ellenállni, ha kell, szembeszállni. Ennél is fontosabb, hogy örülj. A boldogságodnak, a sikereidnek, mert vannak. Akkor is, ha nem láthatóak.

Írnék annak, akik boldogtalanok. Hogy ne adják fel. Mert van értelme, és előbb-utóbb megkapják a boldogságot. Olyan nincs, hogy csak kudarc vagy baj lenne. Lehet, hogy több a rossz, mint a jó, de akkor is… Az az icipici jó sokkal több rosszat el tud feledtetni. És el is fog, ha engeded. Csak engedd… Keress utakat, terveket, célokat. Mert vannak és lesznek olyan utak, ahol senki nem járt, amit senki nem ismert. És akkor megkaphatod a felfedezés örömét, ajándékát.

Írnék az erőseknek. Azért, hogy vigyázzanak és őrizzék meg erejüket, mert az drága kincs és nem biztos, hogy pótolható. Aki erős, azt hiszi, hogy mindent tud és mindenre képes, akkor csapja be az ereje, amikor arra a legnagyobb szüksége lenne és a legnagyobb szüksége lenne rá. Ezért ne vesztegesd hiábavaló dolgokra.

Írnék annak, aki erőtlen. Azt írnám, hogy nagyon régen valaki azt mondta, hogy az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Az erőtlenségünkben is kérhetünk erőt, és kapunk is.

Írnék annak, aki már tudja, hogy mi a célja az életének. Becsülje meg, és éljen vele felelősséggel. Nem hiába kapott feladatot, célt, küldetést. Tudjon vele elszámolni, mert semmi nincs véletlenül. ne tékozolja el hiábavalóságokra az erejét, energiáját. Tartsa magát az életcéljához, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha legszívesebben feladná, akkor is, ha könnyebb lenne az egyszerűbb utat választani. ne engedje magát eltéríteni az útról. És, akkor előbb-utóbb példaképpé válhat.

Írnék annak, aki még céltalanul bolyong az életben, és nem tudja, mi a célja, küldetése az életének. Keresse meg, vállalja az ezzel járó nehézségeket, tévedéseket is. A tévedéseink sincsenek hiába. Ha elbukunk, még mindig van lehetőség felállni. Lesz cél, lesz olyan hely, ami neked van fenntartva, olyan feladat, amit te tölthetsz be. olyan hely, amit elfoglalhatsz, és ahonnan hiányoznál.

Írnék, ha kíváncsiak lennének rám, írnék, ha visszautasítanának. Írnék, ha örülnének az írásaimnak, és akkor is, ha a gondolataimmal egyedül maradnék. Az égre írnék, ha minden összetört.

Volt egy álmom

Nem szeretek álomfejtéssel vagy álommagyarázattal foglalkozni, és erre bíztatni sem szeretnék senkit. De körülbelül 15 évvel ezelőtt, amikor alapvetően megváltozott az életem, volt egy álmom. Megyek eg egyenes úton és valami arra késztet, hogy nyissam szét a tenyerem, tárjam ki az ujjaim. Mindaz, amit addig fogtam- tartottam-szorítottam, kiesett a tenyeremből az ujjaim között. tovább mentem egyenesen. Később térdre estem, úgy mentem tovább, majd hason, a földön csúsztam.

Ez az álom akkoriban történt velem, amikor minden, amit addig biztosnak hittem, megszűnt annak lenni. Amiben hittem vagy hinni vágytam, amire alapozni szerettem volna, egy szempillantás alatt omlott össze. Igen, fel kellett dolgoznom a feldolgozhatatlant. Menni tovább az úton. Megtanultam erősnek lenni és nemcsak erősnek lenni, hanem annak is látszani. Átértékelni mindent. Ami józan ésszel, egy átlagos életet élő ember számára járható út, az számomra elérhetetlenné vált. Új utakat kellett találni, nem a mások által kitaposott ösvényen menni, hanem a bozótban utat törni. Biztonságot, menedéket csak magamban találni. Segítséget nem remélni. Fájdalmat méltósággal elhordozni, a gondot nem mutatni.

Nehéz, nagyon nehéz. De talán jobb megtanulni, hogy magamon kívül semmibe nem kapaszkodok, mint, hogy nyúlok valamiért, ami nem tart meg és lezuhanok, és a földet érés után derült ki, hogy csak egy pókháló volt. Felmérni, a földön járni, józannak maradni. Észnél lenni, amikor annyira, de annyira vágyom arra, hogy elveszítsem az eszem. Saját erőmből csinálni mindent, amikor annyira vágyom arra, hogy a terheimet megosszam mással (és az életemet is. ). Olyan úton menni, ami a közgondolkodás számára finoman fogalmazva sem szokványos. Vállalva az ezzel járó meg nem értettséget, a tapintatlanságot, a megvetést.

Mi történt azóta? Azt az álmot azóta sem felejtettem el. Biztos, hogy sok dolgot nem csináltam jól, de nem baj. Az életünkhöz hozzátartoznak a kerülő utak, tévedések is. Lényegesen az életkörülményeim, lehetőségeim nem változtak meg. Nagyon rosszul esik, ha valaki megkérdezi, hogy változott-e valami, javult-e a helyzet? Aki ilyet kérdez, az nem ismer. Aki ismer, az tudja, hogy ez számomra egy életre szóló feladat. Nem baj. Többek között a próbatételek alatt számomra is életté vált az a mondat, hogy a terhek megtartottak engem. Igen, a nehézségek megóvtak sok meggondolatlanságtól, attól, hogy hülyeséget csináljak. Mindig mérlegelésre késztettek, gondolkozásra, tervezésre. Így talán nem vált cél és irány nélkülivé az életem.

Jó ez így, nagyon jó. Meglátni a szépet abban, ami mások számára természetes. Igen, meglátni a harmatcseppben a szivárványt. És a szivárvány mögött a napot. Akkor is, ha éppen felhő borítja. Most sem biztos, hogy mindent jól csinálok. de inkább küzdök, mert nincs kudarc, ha soha nem adom fel. Nem fogom. Volt egy álmom…Kaptam esélyt, hogy álmodjam tovább.

Elég

                Nagyon megdöbbent, amikor sok fiatal úgy akarja elkezdeni az életét, mint ahogy a többség befejezi. Sokuk számára természetes, hogy mindenük megvan, semmiért nem kell megküzdeni. Eléggé felborult értékrendű világban élünk. Ez sokszor fáj. Nem csak a tapintatlanság miatt, és talán azért, mert a külvilág számára úgy tűnhet, hogy nem vittem semmire, hanem azért is, mert nem tanuljuk meg megbecsülni az igazi értékeket. Fáj, hogy nincs értéke a munkának, a becsületnek, a tisztességnek, az egyenességnek. Boldogulni kell, bármi áron. De vajon, ez boldogság? Aligha. Csak a magam dolgainak a figyelembe vétele, másokon átgázolni, lenézni, akinek kevesebb van. Kedves szerencsések! Lehet, hogy úgy gondoljátok, hogy a boldogság nem az anyagiaktól függ, és a szegény emberek is lehetnek ugyanolyan boldogak. Ez részben így van. Ugyanis, valóban, nagyon sok esetben meg lehet tanulni a kevesebbel beérni, és az élet szépségeire az anyagiakon túl nézni. Viszont, a komoly anyagi gondok, létbizonytalanság felőrli az embert, az emberi kapcsolatokat.

                Meg kell tanulnunk lemondani, a kevesebbel beérni, a mások számára természetes dolgokat nem természetesnek tekinteni. A másik nehéz kérdés a tapintat. Fáj, ha a közelállók sem értenek meg. Fáj vágyakozni, reménykedni. Fáj megélni, hogy mások számára nyitott ajtók csukódnak be előttem. Fáj a dicsekvés és a sajnálat.

                Hogy mi az örömhír? Hogy valóban megtaláljuk a boldogság útját. Nehezen, sok lemondás árán, de megtanultam, mit jelent az, hogy elég. Számomra ezt hozták a nehéz évek. Valahogy mintha egy idő után magától ment volna. Nem vágyakoztam elérhetetlen dolgok után, megtanultam megelégedni és megbecsülni azt, ami van. Van elég… Érthetjük úgy is, hogy van elég anyagi javunk is. Lehet, hogy mások csodálkoznak, de nekem ez elég. Lehet, hogy nehezebb, kényelmetlenebb, több szervezést kíván, de meg lehet oldani. Örömmel, önbizalommal, sikerélménnyel, azzal a tudattal, hogy nekigyürkőztem és meg tudtam csinálni. Van elég erőnk is a küzdelemhez. Napról-napra megkapjuk, ami szükséges. Nem könnyű. Sokszor kiborultam én is. Nem bánom, vállalom. Amikor tehetetlenségemben teljes erővel vertem a számítógép billentyűzetét, az is én voltam.       

                Elég. Meg kellett tanulnom lemondani, azzal a tudattal is, hogy olyan igazán jó soha nem lesz. Mindig észnél kell lennem. Gondolkodni, beosztani, számolni, odafigyelni. De, ha elhatározom, hogy az életem romjain új életet építek, megtanulom megbecsülni azt, ami van. Ami igenis jutott nekem, aminek örülni tudok, és közben lesz elég erő. Küzdeni, ellenállni, nekifeszülni, felállni és továbbmenni.

                Ennek ereje van. Azok számára is, akik a sokkal többel nem tudnak megelégedni. A mi mosolyunk mögött ott van a megharcolt életünk. Az összes csalódásunk. A magány, a félelem, a kiúttalanság, a meg nem értetettség fájdalma. De mégis tudunk mosolyogni,a reményt továbbadni, és azt sugározni, hogy nagyon szép a világ. Velünk, értünk, miattunk is szép. Romokból építkezőkért és megelégedettekért.

Sebzetten a remény útján

Vannak soha be nem gyógyuló sebeink. Akár mi sebződtünk meg, akár mi sebeztünk meg másokat és később rájöttünk a mulasztásunkra és arra, hogy soha nem tudjuk jóvátenni, rájöhetünk arra, hogy ezek a sebek soha nem gyógyulnak be. Számunkra, akik mínuszból indulunk, akiknek az átlagostól eltérő problémáink vannak, akiket jobban megpróbált az élet, számot kell azzal vetnünk, hogy lehet, hogy a terheinket egy életen át hordozzuk. Emberi kapcsolataink nem rendeződnek, a nehézségek megmaradnak, az anyagi gondok nem enyhülnek, és úgy általában, az életünk nem válik siker- sztorivá-legalábbis a kívülállók számára. Ez nem baj. Mert legalább mi látjuk, hogy mit jelent, akár egy egészen kicsike eredményt elérni, egy kicsit előbbre jutni. Nekünk, akiknek az átlagosnál kevesebb jutott, talán sokkal jobban tudunk a kis dolgoknak is örülni. A biztonságérzetünk magukban van, a saját győzelmeinkben, harcainkban, eredményeinkben, amiket nem vehet el senki. És, hogy közben ott vannak a hegek? Nem baj. Meg kell tanulni velük együtt élni. Hozzánk tartoznak, mint bármely más testrészünk. Sőt, biztonsággal állíthatom, hogy a sebeim nélkül nem lennék az, aki vagyok. nem mondom, hogy rosszabb lennék, de kellett az edzés, a megtisztítás. A bizalom áthelyezése, a kötelek leoldása. Kilépni a biztonságosnak hitt világból és megtapasztalni, hogy mit jelent az, hogy nincs. Nincs senki, akibe kapaszkodhatnék, nincs semmi, amire alapozhatnék, csak én vagyok magam, és amit a semmiből felépítek. Nem baj, legalább olyanra építem, amilyenre szeretném. Igen, nagyon fáj, hogy pont a legfontosabbnak hitt, legalapvetőbb dolgok hiányoznak: a család, az emberi kapcsolatok, barátok. Fáj az is, ahogy sok ember ezt nem hiszi és értetlenül viszonyul hozzá. Fáj a tapintatlanság. Fáj a bizalom hiánya. Nem baj, most fáj, de elindulok és felépítem az életem. A semmiből, a magam erejéből. Erős vagyok, mert erősnek kell lennem. És közben elszomorodok, hogy mennyivel nehezebb az erős embereknek. Sokkal kevesebb segítségre számíthatnak. Van olyan kósza gondolatom, hogy, ha elhagynám magam és a földön fetrengenék, komolyabban elhinnék, hogy baj van. Így, hogy rendesen teszem a dolgom, tanulok, dolgozom, végzem a feladataim és nem sajnáltatom magam, a többség csak legyint rám. Pedig jól esne, akár egy icipici elismerés, akár egy-két kedves szó, érdeklődés, akár egy icipici segítség. Igen, erősnek kell lenni és ez nagyon nehéz.

Nagyon jó és erővel bír, ha a nehézségek útján eljutunk a remény útjára, és mondhatom, hogy mi tudjuk. Tudjuk, hogy nem hazugságokra alapozzuk az életünket. Hogy nem hamis dolgokba kapaszkodunk, hanem amiben bízunk, az megáll és megvéd és erőt ad, abban nem csalatkozunk. Jó ez így. Szeretem a meséket. Nem azokat a modern kori tündérmeséket, amiben jön a herceg és feleségül veszi a szegény lányt… Nem. A hozzánk hasonlóknak mindig sokat kell dolgozni a megélhetésért és nem hullik az ölükbe a szerencse. A mesék őszinteségét, egyértelműségét, tisztaságát, őszinteségét szeretem. Talán ilyen vagyok én is. Lehet, hogy gyerekesen naiv, de őszinte. Szeretem az egyértelmű dolgokat, amikor tisztán látom, hogy az adott helyzet jó vagy rossz, amikor nem kell kombinálni, hogy ki mit gondol, ki mit szeretne. Amikor nem kell senkit becsapni, nem kell hazudni, nem vezetek félre senkit és engem sem vezetnek félre. Amikor nem kell álarcot viselni, hanem vállalhatom magam úgy, ahogy vagyok. Rosszkedvűen, feldúltan, dühösen. És tudhatom, hogy akik szeretnek így is szeretnek.