Csillagporszem

A kis csillag és a kis tündér továbbra is nagyon jó barátok voltak. Sokat beszélgettek, sok mindent megosztottak egymással. Egyre több dolgot tudtak meg egymásról, és nagyon örültek. hol annak, hogy a sorsuk és addig megtett útjuk mennyire hasonlít, hol egymás sikerének, hol csak a szép napsütésnek. Sajnos, ahogy az lenni szokott az embereknél is, azt tudjuk a legkönnyebben megbántani, akit a legjobban szeretünk. Persze, nem szándékosan, mert akit nagyon szeretünk, annak a világért sem szeretnénk rosszat. Csak, akiben a legjobban megbízunk, aki a legközelebb áll hozzánk, könnyebben ejtünk sebet, és sokkal fájdalmasabbat is. Akit felületesen ismerünk, természetes, hogy nem áll hozzánk közel, nem osztunk meg bizalmas gondolatokat, de nem is érdeklődünk annyira iránta.

Egyszer a kis tündér megbántotta a kis csillagot. Nem akarta, és az eset nagyon bántotta. Sokat gondolkodott rajta, mi lehetett az oka. Arra gondolt, hogy ő csak egy kis tündér, nem elég jól tud csillag nyelven. Lehet, hogy valamit félreértett, lehet, hogy nem értette meg a kis csillag reakcióit. Arra gondolt, hogy lehet, hogy a kis csillagnak most nyugalomra és türelemre van szüksége. Próbált rá jobban odafigyelni, békén hagyta, ha úgy érezte, hogy nincs szüksége a társaságára, mert továbbra is fontos volt számára a kis csillag barátsága, és nem akarta még jobban tönkretenni. Nehéz volt neki, mert igazán a kis csillag volt, aki a legjobban ismerte, aki a legjobban megértette, akivel legjobban szeretett beszélgetni, akiben a legjobban megbízott. Nem is mert arra gondolni, hogy ez a barátság megszűnik. Hogy esetleg annyira megsebezte a kis csillagot, hogy már végképp nem keresi a társaságát. Így nehéz szívvel, és egy lépéssel távolabbról, de nem vesztette szem elől. Ha úgy látta, hogy rossz kedve van, vele sírt, kiugrott a bőréből örömében, ha csak egy pillanatra egymás szemébe nézhettek, és, ha csak egy szempillantásra is, de megláthatta a kis csillag mosolyát.

A kis tündér továbbra is reméli, hogy be fog gyógyulni az a bizonyos seb a kis csillag lelkében. Reméli, hogy a kis csillag is észreveszi, hogy mindazok a dolgok, amik miatt közel kerültek egymáshoz, akár az érzékenységük, akár a hasonló sorsuk, a hasonló mentalitásuk le fogja győzni a fájdalmat. Türelemmel próbál rá odafigyelni, és arra, hogy valóban mire van a kis csillagnak szüksége és nem arra, amit ő gondol.

Most még ennek a mesének nincs vége. Nem biztos, hogy lesz happy end, ahogy az életben sincs sokszor. De az biztos, hogy a kis tündér, ha felnéz a szép, csillagos égre, továbbra is a kis csillagot fogja keresni, akár csak annyi időre, hogy összenézzenek, vagy üdvözöljék egymást, és akkor már tudni fogja, hogy annyira azért még sincs egyedül.

Gyökerek nélkül kapaszkodva

                Húsvéthoz közeledvén mégsem a Húsvétról szeretnék írni, bár egy kicsit arról is. Néha többes számban fogalmazok, néha egyes számban. Rólam van szó, de szólni szeretnék azokhoz, akiket az üzenetem szíven találhat. Húsvét, még a nem vallásos emberek számára is egy tradicionális családi ünnep. Lehet jó is, örülhetünk a szépen terített asztalnak, annak, hogy újra együtt van a család, és sok szép hagyománynak is. De mit tegyünk akkor, ha boldog család nélkül élünk? Ha számunkra ezek az ünnepek inkább fájdalommal járnak? Mi nem támaszkodhatunk a tradíciók megtartó erejébe. Számukra a szokások inkább fájdalmasak, illetve olyan szokások, amelyekkel inkább szakítani szeretnénk. Ha léteznek is formálisan az ünnepek, akkor is kiüresedtek, tartalom nélküliek és pont a lényeg, a szeretet hiányzik belőle. Fáj, hogy akár régebben az iskolában, akár most a munkahelyen nincs miről beszélgetni. Én nem tudok bekapcsolódni a társalgásba.

                Másrészt, ami ehhez kapcsolódik, az, hogy mi a mi örökségünk? Nehéz úgy kezdeni az életet, hogy nem kapok semmilyen útravalót. Nem tudok semmit felmutatni, hogy igen, ezt kaptam a szüleimtől, megőrzöm, és majd tovább adhatom a gyerekeimnek. Nincsenek olyan kapaszkodóim, ami megtart, amire számíthatok, gyökértelen vagyok. Tele bizonytalansággal, félelemmel. ha elesek, ki fog felsegíteni? Ha tanácsra van szükségem, kitől kérjek? Ha valami titkom van, kinek súghatom a fülébe? Nehéz egyedül megállni egy kegyetlen és gonosz világban, ami szinte kódolva van arra, hogy a gyengéket és esendőket kipécézze. Nehéz, én mégis vállalom a gyengeségem. Nem erőltetek mosolyt az arcomra. Vállalom, és ezzel talán erőt adhatok azoknak, akik szintén küzdenek. Nem szeretnék hazudni, akár a szavaimmal, akár a viselkedésemmel. Nemrég hallottam, hogy a mai gyerekek nagy része egy valamit szeretne: örökölni. Számunkra ez az út bezárult. Nekünk magunknak kell puszta kézzel bozótot irtani, az ösvényt kitaposni. Közben megsebződünk, korábbi társaink elpártolnak tőlünk, talán az életben rengeteg dologról lemaradunk, mert nincs időnk és erőnk, a túlélésért folytatott küzdelem felemészti az erőnket.

                Körülbelül másfél évtizede járom ezt az utat. Tudom és érzem, hogy megéri. Újra és újra erőt meríthetek az eddig megtett útból. Sokan nem értenek meg, az igaz, de egy-két visszajelzéstől olyan erőt kapok és boldogságot, hogy ki tudnék ugrani a bőrömből. Amit mi megharcoltunk, az a mienk. Talán nincsenek gyökereink, aminek a hátrányát egész életünkben érezni fogjuk, de találhatunk magunknak olyan kapaszkodókat, amelyek biztonságot jelentenek.

                Igen, én is félek a szenvedéstől, a nehézségektől. Félek, de le kell győznöm ezt a félelmet. És akkor a szenvedésből próba lesz, egy újabb lehetőség, hogy elmenjek a határokig. Lelki-testi értelemben a tűrőképességem és teljesítőképességem határáig, és ha elesek, akkor is fel tudjak állni. A próba vezethet megtisztuláshoz, egy újabb győzelemhez is, vezethet egy megtapasztaláshoz is. Egy újabb kapaszkodóhoz.

Felhő-Csillag

                Ott tartottunk, hogy a kis tündér és a kis csillag örök életre szóló barátságot kötöttek. Ez ugyan némi kérdést vethet fel, mert megkérdezhetjük, hogy mi tart örökké. Illetve, mi az, ami a mi életünkben örökké tarthat. A másik kérdés az, hogy vannak-e tündérek. Valahol azt olvastam, hogy a barátok azok az angyalok, akiknek nincsenek szárnyaik. A tündérek is lehetnek barátok, vagy bárki más fontos ember az életünkben. Akit nem szeretnénk elveszíteni. Akit akaratunk ellenére is sajnos megbántunk, és ez nagyon fáj. Mert mi, emberek olyanok vagyunk, hogy megbántjuk, megsebezzük egymást. Még a legdrágábbat is, a legkedvesebbet, a legfontosabbat is. Sajnos, csak azt tudjuk mondani, hogy bocsánat, de legszívesebben mást mondanék. Amit mondanék, azt nem lehet szavakkal kifejezni. Valami olyasmit mondanék, hogy sajnálom, hogy megbántottalak. Akaratomon kívül. Mert magamra figyeltem és nem Rád. Te egy drága kincs vagy számomra és ezt most figyelmen kívül hagytam, mert nem vigyáztam arra a kincsre, úgy, ahogy szerettem volna.

                A kis csillag és a kis tündér sokat beszélgettek. Vigyáztak egymásra, figyeltek egymásra és alig várták, hogy újra találkozzanak. Lehet, hogy egy nap több órát is együtt lehettek, volt, amikor csak pár perc jutott nekik, de azt a keveset is igyekeztek megbecsülni. Sajnos, elérkezett az ősz és utána a tél. Az eget sűrű felhők kezdték el borítani. Nagyon szomorú lett a tündér és a csillag is. Hiába várták, hogy újra találkozzanak, csak a borult eget, a sűrű, fekete felhőket és némelykor a cseperésző esőt látták. Egyiküknek sem volt olyan lelki társa, akivel olyan jól elbeszélgettek volna. A kis csillag próbálta megtalálni a kis tündért, de csak a legközelebbi felhőig láthatott. Akárhogy igyekezett, nem látott tovább. A kis tündér hiába kémlelte az eget, ő sem látott mást, csak homályos foltokat. A szívük mélyén tudták, hogy ott van a másik, tudták, hogy egymást várják, hogy ők már elválaszthatatlanok. Nagyon nehéz ez két olyan magányos léleknek, akinek nincs más társa. Akik ennyire megbíznak a másikban, szinte vakon egymásra bízzák a legféltettebb titkaikat is. Akiknek a másik pótolhatatlan. Tudta a kis csillag, hogy ott van a kis tündér és viszont, de akkor is nehezen tudták elviselni, hogy nem találkozhatnak, nem beszélhetnek, vagy, nem hallgathatnak együtt. Szinte örökkévalóságnak tűnt számukra, hogy el kellett viselniük egymás hiányát. Egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy más társat keressenek. Olyan lelki kapocs alakult ki közöttük, olyan egyértelmű szövetséget kötöttek, hogy fel sem merült, hogy ez a kötődés megszakadhat.

                Telt, múlt az idő, a télre ismét tavasz jött, a felhők annak rendje és módja szerint elrepültek távoli vidékek felé. A puha kék ég bársonya ismét láttatni engedte a kis csillagot, a Hold ezüst fénye csillámló fénnyel vette körül a kis tündért. Könnyes szemük szavak nélkül is elárulta, hogy mennyire örülnek a viszontlátásnak. Nézték, csak nézték egymást percekig vagy talán órákig is, miután meg tudtak szólalni. Az a szép, áhítatos csend elárulta, hogy talán semmi nem tart örökké, de egyvalami változatlan, hogy csillag nem élhet tündér nélkül és tündér nem élhet csillag nélkül.