Újabb agyrémek avagy a vendég(nem)szeretet sziporkái

                Gyerekoromban nagyon szerettem vendégsége járni. Volt benne valami izgalmas, hogy elmegyünk otthonról, találkozunk rég nem látott ismerősökkel, barátokkal. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mi a rokonainkhoz, unokatestvérekhez is úgy mentünk, mintha vendégségbe mennénk. A vérségi köteléken túl nem volt köztünk semmiféle lelki kapcsolat. Most már nem szeretek annyira vendégségbe járni. Valahogy feszélyezve érzem magam. A vendégnek jól kell viselkedni, fegyelmezettnek kel lenni, igazán nem lazulhat el Az a jó, ha úgy vagyunk részei egymáséletének, hogy nem vendégek vagyunk egymás számára, hanem otthon érezhetjük magunkat a másiknál. Nemszeretem a muszáj-vendéglátásokat. Akkor is, ha udvariasságból történik és tényleg a jó szándék vezérli, de akkor is van egy kötelező jellege, ami zavarni szokott.

                Nemrég voltam egy barátnőmnél, határozottan nem vendégségben. Megosztottunk egymással egy pár humoros mozzanatát az életünknek, természetesen a vendéglátással kapcsolatosan. Egyik családtagjához ment karácsony előtt. Igaz, hogy megkínálta ezzel-azzal, de utána elővette a kis seprűt, a közepes seprűt, a nagy seprűt és elkezdte a lakást kiglancolni. Szegénykének csak az kerülte el a figyelmét, hogy valakit meghívott magához. Lehet, hogy a következő vendéget nagyobb becsben részesíti, és a tiszteletére rendbe hozza a lakást. De akkor sem kellene a másikat megbántani azzal, hogy nem foglalkozunk vele. Nem lehet az ilyesmivel mit tenni, csak egy vállrándítással elintézni. Számomra hasonló történet volt, amikor egyik ismerősöm meghívott magához. Volt ott nála egy másik közös ismerősünk vidékről, örültem nagyon a viszontlátásnak, mert nagyon ritkán találkozunk. Egyszer csak megkérdezte, hogy nem zavarna-e ha bekapcsolná a tévét. Na ez az, amitől én agyfaszt kapok. Lehet, hogy szüleink-nagyszüleink idejében a tévé nagy szám volt, és hokedlivel a hónuk alatt mentek az emberek a szomszédhoz tévézni. Engem akkor is idegesít, nem szeretek akkor beszélgetni, ha közben szól a tévé. Lehet rajta csodálkozni, finoman szólva, kiakadtam.

                Természetesen rengeteg történetünk van arról is, hogy a szerelők, iparosok, kiváltképp a férfiak hogyan tudják hülyének nézni a nőket. Vett nemrég egy autót, amit, biztos, ami biztos, elvitt egy szerelőhöz. Kifizetett érte több tízezer forintot, de egy idő után jelentkezett rajta valami hiba. természetesen bízunk a férfi ismerőseinkben, és nem rohanunk rögtön a szerelőhöz. ő is így tett. a nagyon okos hímneműek rögtön arra gyanakodtak, hogy a szerelő nem cserélte ki a levegőszűrőt. Ez valóban hatalmas logikára vallana, ugyanis, ha képesek vagyunk kifizetni egy több tízezer forintos számlát, miért kellene egy pár ezer forintos levegőszűrőt ellopni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a kedves történetet Esztergom-Dorog között autózva mesélte el nekem, és amikor kiszálltunk az autóból, úgy elkezdtem röhögni, hogy az Izabellának (barátnőm lánya) ajándékba szánt süti igencsak veszélyben volt. Azóta, ha csak arra gondolok, hogy levegőszűrő, nem nagyon tudom magam türtőztetni. Hogy mi köze ennek a vendégséghez? Talán az, ha mi találkozunk, tényleg úgy érzem, hogy hazamennék. Nem csak azért, mert az életem legboldogabb éveit Dorogon töltöttem, hanem azért is, mert valami olyan kapocs van közöttünk, amiről nem lehet beszélni, csak érezni lehet.

                Igen, jól sejtitek, valami frappáns befejezés kellene… Több évtizedes, keresztény közösségekben történő mozgolódásom alatt egymilliószor felhívták a figyelmemet arra, hogy milyen fontos a vendégszeretet. Erről csak annyi jut eszembe, hogy ha valaki csak kegyes szövegeket pofázik és fontosnak tartja, hogy a világ összes emberén segítsen, éppen csak az marad ki belőle, aki mellett van és szükséget szenved, na az ilyen ember menjen a picsába.

Újabb adalék avagy mitől kap egy szingli agyfaszt?

Történetünk főhőse egy teljesen átlagos ember. Ránézésre nem volt rajta semmi különös, ránézésre nem különbözött a többi embertől. Életmódja sem adott okot semmi megütközésre: dolgozni járt, boltban vásárolt, postán adott fel csekket, fitness-teremben tornázott, tehát úgy élt, mint a többi ember. Egy különös volt benne, ami őt kurvára idegesítette, mégpedig az, hogy minden ismerős, közeli és távoli egyaránt, úgy érezte, hogy jogot formálhat arra, hogy az ő életébe beleszóljon. Ennek az adhatott alapot, hogy történetünk főhőse, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Áginak, lány volt, mégpedig egyedülálló lány. Törte a fejét, hogy mi a lófaszt találnak abban boldogítónak, hogy neki tanácsot adjanak, hacsak az nem, hogy a saját családjukban senki nem volt rájuk kíváncsi így találtak egy balekot, akinél célba találhatnak. Ez az Ági alapvetően vidám ember volt, sok dologban talált örömet. Őszintén, soha nem titkolta, hogy vágyik társra, nem zárkózik el attól, hogy rátaláljon a jövendőbelijére, de így, ebben a helyzetben is boldog volt. Igaz, elszorult a szíve, ha az ékszerbolt előtt meglátta a karikagyűrűket, de nem sírta vizesre éjszaka a párnáját. Élvezte a szabad életét, találkozott rendszeresen a barátnőivel. Csak ezek a nagyon értelmes emberek kiakaszották. Lehet, hogy sírni lett volna néha kedve, nem a magány miatt, hanem a sok faszfej miatt, aki, ha segíteni nem tudott neki, rendszeresen megbántotta a tapintatlanságával.

Volt egyszer, egy nyári, táborban, ahol sokféle programot szerveztek, többek között párválasztással kapcsolatos szemináriumot. A Krisztike volt olyan kedves, hogy megkérdezte az Ágit, hogy ő miért nem oda mert, mert az ő életében ez a kérdés nincs eldöntve. Legszívesebben azt válaszolta volna, hogy azért baszd meg, mert a tizenéves lányok-fiúk között jól mutatna közel harminc évesen. Nem felvilágosító óra kell neki, hanem edzés arra, hogyan lehet az ilyen hülyéket leszerelni. Szegény Kriszti, nem tudta felfogni, hogy attól még, mert valakinek nincs párja, teljes életet élhet, és nem forog az agya ezen kérdés körül.

Másik esetben nagyon kedvesen megkérdezte a Zsófi, hogy „férjhez menésre nem gondoltál?” Lehet, hogy annyira hiányosak az ismeretei szegénykének, hogy az ilyesmihez két ember kell. Tehát, ha nem kérik meg az ember lányának a kezét, nincs értelme rá gondolni. Tudni kell még az Ágiról, hogy elég önálló volt, nem tűrt beleszólást a dolgaiba. Illetve, elfogadott volna tanácsot, de ilyesmit nem igazán kapott. Nem tudni, miért, lehet, hogy neki nem volt szerencséje, de elég sok seggfejjel volt körülvéve. Hiába volt értelmes, művelt, megbízható, segítőkész, mégsem voltak hajlandók egyenrangú félnek tekinteni. Egy kiskorú, fogyatékos korcsként tekintettek rá. Nem baj, menjetek a picsába, gondolta, és megfogadta azt a tanácsot, hogy ne vitatkozz hülyével, mert összekevernek vele. Még egy kedves adalék, hogy a Tündi egy addig jó hangulatú beszélgetés végén megjegyezte, hogy „Tudod, mit szeretnék kapni? esküvői meghívót. „ A jómodora visszatartotta, hogy úgy bassza rá az ajtót, hogy kiesik a helyéből. Inkább levonta a következtetést, hogy nagy az Isten állatkertje.

Mindeközben Ági rendszeresen találkozott a legjobb barátnőjével, a szintén egyedülálló Andival. Akivel, miközben nem adták fel, hogy megtalálják a párjukat, sokat beszélgette, rengeteg közös programot szerveztek, és fetrengve röhögtek magukon. Akkor is, amikor egy átlagos szombati bevásárlás során a fülükön is szatyor lógott, vagy, amikor a szerelőknek kellett elmagyarázni, hogy ők nem hülyék, és nyugodtan nézzen rájuk úgy, hogy ők a férfi a háznál. Ja, ez a történet, az úgynevezett barátokról szólt. Az ellenségeinkkel magunk is elbánunk.

Kacatok a Hu-Morzsákból, a vagy be a (szak)szervezetbe!

                Körülbelül négy éve veszek részt (igyekszem legalábbis) részt venni a szakszervezeti munkában. Tőlem telhetően, lelkesen. nekem ők a családom. Szeretnék most egy pár humoros dolgot megosztani , olyan élményeket, amik a szakszervezettel kapcsolatban értek.

1.       Balatonszemes, ifjúsági tagozati ülés. A vége felé járunk, összegzés, ötletelés. Abban az időben történt pár dolog, amivel kapcsolatban megfogalmazzuk a válaszunkat, reakciónkat. Szeretnénk flash-mobot, villámcsődületet szervezni, többek között az akkoriban megszűnő korengedményes-korkedvezményes nyugdíj kapcsán. A másik téma az akkoriban publikált kutatási eredményhez kötődött, miszerint a három műszakban dolgozó nők körében sokkal nagyobb a mellrák kockázata, mivel egy védő enzim éjszaka termelődik a szervezetben, de ha éjszaka dolgoznak, akkor nem termelődik. a flash-mob ötlet az volt, hogy szatyorból dobáljuk melltartókat. Természetesen a társaság férfi tagjainak nagyon tetszett az ötlet… Utána én szerettem volna elmondani, hogy milyen jó lenne, ha a szakszervezetnek is lenne facebook oldala. (ez még akkor folt, amikor még csak kezdtük kihasználni a közösségi hálóban rejlő lehetőségeket). Mindenki az előttem szóló hölgy hatása alatt volt, így meg sem tudtam szólalni a röhögés és a poénos beszólások miatt. A végén röhögtem én is. Igaz, erős késztetést éreztem, hogy a a kezemben lévő filctollat kihez vágjam? Az első sorban ülő (azóta VDSz országos titkár, nem mellesleg életem fontos eseményének tanúja) kollégához vagy a VDSz szintén első sorban helyet foglaló elnökéhez? Végül máshoz vágtam. Kérlek, ne nézzetek rám hülyén, ha azóta, ha meghallom, hogy a  műszakban dolgozó nők körében fokozott kockázata van a mellráknak, harsány hahotázásban török ki.

2.       Két évvel később, szintén Balatonszemes… de oda el kell jutni. Nem egyedül. A kolléganővel megbeszéltük utazásunk minden részletét. Egy apró dolgot nem kalkuláltunk be, szégyen, nem szégyen, elaludtam. A következő vonat késett. Igen kétséges volt, hogy elérjük-e a buszt. Mindegy, nekiindultunk, lesz, ami lesz. Rohanás a Népligetben („szeretett” metróállomásomon), lépcsőn fül, lépcsőn le, a fülemen is csomagokkal… A pénztárban már nem lehetett jegyet venni (természetesen, így a számlához se jutottunk hozzá), próbálkozzuk a buszon. Amit, ha hajszálon múlt is, de elértünk. Ez azóta is a kedvenc sztorink, emlegetjük, hogy az első közös szervezésünk már legalább sikerrel járt.

3.       A helyszín szintén Balatonszemes. Egy hatalmas asztalt körbeülvén igyekszünk választ találni az élet nagy kérdéseire. A beszélgetés vezetője feltesz öt kérdést, pár perc gondolkozás után megosztjuk egymással, ki mire asszociál. Az első pár kérdéssel nincs is gond, a mondatot hasonlóképpen fejezi be majdnem mindenki. Például a fiúk: szeretik a focit, a lányok: szépek. Az utolsó kérdéssel adódott a „probléma”. Ugyanis őszinte ember lévén, kellő naivitással megáldva, úgy fejeztem be a mondatot, ahogy a szívem diktálta. Miszerint, mondjak magamról egy jellemző mondatot, a részemről így hangzott: szeretek kézimunkázni. Természetesen a fetrengve röhögés nem maradt el. (Adalékként elég az hozzá, hogy igen hamar zavarba jövök. Pár évvel (évtizeddel) ezelőtti történet, nem sokkal m unkába állásom után: kolléganő mesél egy viccet:

-Apu, a kutyák kefélnek!

-Ne nézz oda, kislányom!

-De fáj!

Nem láttam magam a tükörben, de valószínűleg a volt Szovjetunió zászlaja sápadt arcú indián volt hozzám képest. Zavaromat úgy próbáltam (sikertelenül) leplezni, hogy kiszaladtam elmosni a kávés csészéket. Természetesen ezt az esetet utána még évekig emlegették.) Ebből a helyzetből sem jöttem ki jól, mind1, legalább jót röhögtünk, az irónia műfajában egyébként is az öniróniát kedvelem leginkább.

Örökzöld szingli téma-avagy mitől kapsz agyvérzést

Őszintén szólva, okádok attól a szótól, hogy szingli. A köré épült kultusztól nemkülönben. Bár már a téma számomra nem aktuális, vannak közeli élményeim. Mi a fasztól képzeli bárki is, hogy tudja, hogy én mit gondolok, mit érzek, miért sírom vörösre a szemeim (és fájósra az állandóan begyulladt arcüregem…) vagy mitől röhögöm magam halálra a földön fetrengve? Csak azért, mert nincs az ujjamon aranykarika, nem végződik a nevem –né-vel és a face- a családi állapotom: egyedülálló, még nem tudsz rólam semmit sem. Van néhány eset, ami különösen is felbaszta az agyam. Nem csak azért, mert úgynevezett keresztény közösségben történtek, ahol az ember elvár némi empátiát, hanem azért is, mert nem kellene elfelejteni gondolkodni.

1.       eset: egész hétvégén tartó rendezvény zajlik. Szombati nap, délelőtti programnak vége, délutáni még nem kezdődött el. Ésszerű egy ebéd beiktatása, méghozzá otthon. Igaz, hogy az illető leányzó nem lakik túl közel, de talán az ebédszünetbe belefér egy hazaút-ebéd-visszaút expedíció. Természetesen, a leányzó nem rendelkezik autóval,  (rajta kívül szinte mindenki). Természetesen, repülni nem tud, azon kívül ebéd közben váltott pár szót a kedves édesanyjával (aki nem mellesleg, az ebéd megalkotója), és a délutáni előadásról elkésett. Nagy bölcsen két, autóval rendelkező hölgyemény ezt szóvá is tette, büszkén, hogy „Kicikiztük 5 perc késés miatt az Á-t.” Á. gondolta magában, hogy basszátok meg, ennél nagyobb örömötök soha ne legyen.

2.       eset: Huszonéves leányzó szintén… Megbeszélte egy (értitek, egyetlenegy! ), emberrel, hogy az adott rendezvény után hazaviszi. Egy kicsit várni kell a megmentőre, -persze, történetünk hősét olyan fából faragták, hogy, ha beledöglik, akkor sem vár segítséget. pláne nem kér és nem könyörög. Igaz, várni kell az illetőre, aki éppen valakivel beszélget. Erre nagylelkűen egy másik illető odaveti, hogy „ Várjál, hadd beszélgessenek, te úgyis ráérsz!”. Igen.. Honnan a faszból tudod, hogy én mikor, hova és miért érek rá? Tudod, te hogy nekem milyen az időbeosztásom? hogy egyedül kell azt elvégeznem, amit máshol legalább hárman csinálnak? Nem is ismersz és nem is akarsz megismerni? Mindegy, gondoltam, menj oda, ahonnan kijöttél, és adjál tanácsokat annak, akinek szoktál.

3.       Szintén huszonéves lány, szintén autóval közlekedés a téma…Huszonéves lány annak rendje és módja szerint elkéredzkedik a munkahelyéről, utazik 150 km-t… Vége az action-nak, hazamennek a legények és leányok… Este 8 óra magasságában zajlik az esemény. autóval rendelkező egyén, aki nem mellesleg a pszichológiai tudományok doktora.. (ismeritek, aki tudj, csinálja, aki nem tudja, az tanítja…) Na mindegy is, az illető megkérdezi a huszonéves lány lakása előtt pár száz méterrel, hogy mennyire nehéz a bőröndje? egy udvarias lány erre mit tud felelni? Hogy bazdmeg, ha miattad átszerveztem a napom, talán, az a minimum, hogy hazaviszel, na mind1, belém ennél több büszkeség szorult… É ilyesmit szerintem civilzált emberek között nem kell kérni, hanem, önként felajánlom, ha látom, hogy a másiknak szüksége van rá…

Összegzésként: látjátok, hogy az emberek ilyenek is, meg olyanok is… de nem baj… én inkább sajnálom őket, hogy abban lelik örömüket, hogy olyan embereket bántanak meg, aki nem tudja magát megvédeni, és akiket senki nem véd meg. Nem baj, tudjátok mit? Ha nem lesz autó, elmegyek én gyalog is, ha nem lesz társam, elmegyek én egyedül is. És igenis, menjetek a picsába, nektek a hapsi és a gyerekek az élet értelme. A körül forog minden gondolatotok… De rá fogtok fázni, mert meglátjátok, vagy így vagy úgy, de boldog leszek én is!

Hu-Morzsák, avagy veled is megtörtén(he)t

                Nemrég kaptam egy tanácsot, hogy írjak humoros történeteket. Aki ismer, tudja, hogy ez számomra nem nehéz. Bár eddig olyan történeteket írtam, amelyek a nehézségekről, illetve azok megoldásáról szólnak,de be kell látnom, hogy számunkra, nehéz sorsúak számára az egetlen fegyver a humor. Akkor is nevetük, ha sírni lenn kedvünk, kis dolgoknak is kell tudni örülni. Még számtalan dolgot tudnék felsorolni, amikor a segítségünkre lehet, ha tudunk nevetni, főleg magunkon. A következő történeteim árnyalják a rólam alkotott képet, vagy legalábbis új oldalamról ismerhettek meg.

                Bevezetésként: elég gyakran van hányingerem. Főleg nyáron. Nincs különösebb szervi oka, csak rosszul bírom a meleget. Ha valamitől undorodom, vagy elegem van, azt szoktam mondani (persze, nem mindig, csak ha a helyzet megengedi), hogy én ettől hányok.

1.       Alkohollal

Első munkahelyemen történt, hogy az egyik cég, amelyiknek a profilja némileg hasonlított a mienkhez, meghívott minket a saját ifjúsági klubjukba. Nagyon örültem neki, mert nálunk nem nagyon voltak fiatalok, vagy, ha voltak is, nem volt alkalmunk megismerni egymást. Ezért mindannyian örültünk ennek a meghívásnak. Az első alkalom pont egy farsangi buli volt, szaunázással, bográcsolással, fürdéssel, tánccal és még ezer más dologgal, amivel egy magunkfajta fiatal szeret kikapcsolódni. Megbeszéltük, hogy ki mikorra érkezik. én mondtam, hogy odamegyek korán, nem bánom, hogy nem lesznek még ott a kollégák, legfeljebb ismerkedek a többiekkel. A buli kezdetekor minden szépen és jól alakult, amíg fel tudtam mérni, hogy az alkoholnál mennyire vagyok erősebb. Egyrészt, nem is nagyon szoktam inni, másrész mindenféle házi készítésű italokat hoztak a résztvevők, - amit természetesen meg kellett kóstoljak. Történt, ami történt, a sok beszélgetés, ismerkedés, jó hangulat során megfeledkeztem arról, hogy tisztelni kellene az alkoholt, mert ő az erősebb. Éjféltájban a gyomrom tartalma a számon át távozott. Szerencsére a többiek kellő empátiával és segítőkészséggel viszonyultak hozzám (még fekhelyet is kerestek). Szerencsére minden gond nélkül hazaértem, kialudtam magam, és a másnapi tánciskolát sem hagytam ki. Hétfőn persze téma volt a számomra szerencsétlenül alakult buli. Amikor szóba került, hogy voltam ismerkedni, a kolléganőm hozzátette, hogy igen, a nejlonzacskóval…

2.       Alkohol nélkül

Életem legszebbéveit Dorogon töltöttem. Megismerkedtem az egyik kolléganővel ,akivel azóta is, kb. egy évtizede barátnők vagyunk, és rákaptam a mozizásra. Részben azért, mert Esztergomban jó filmeket adtak jó áron, másrészt erre volt lehetőségünk. Egy szépséghibája volt a dolognak, hogy három embernél kevesebbnek nem vetítették le a filmet. Mivel biztosra szerettünk menni, vittük a barátnőm lányát, aki a jelen esemény megtörténtekor bőven 18 év alatti volt. Nem tudom az okát, de valamivel elrontottam a gyomrom. Már délelőtt is szenvedtem, de nem éreztem olyan súlyosnak a helyzetet, hogy lemondjam a mozizást. A filmet, amit megnéztünk, a Szezon címet viselte. Felkeltette az érdeklődésünket a tartalma, hogy egy vidéki kisvárosban játszódik, fiatalok nyári kalandjairól szól, ráadásul számtalan díjat nyert. Számomra akkor vált rizikóssá a helyzet, amikor az esztergomi utcán elhánytam magam. Nem aggódtunk, ha már így alakult, megnéztük a filmet. Természetesen ki voltunk akadva, mert aztontúl, hogy semmiről nem szólt, tele volt trágársággal, vulgaritással. Félreértés ne essék, szerintem van helye az obszcén kifejezéseknek, ha valamit nyomatékosítani akar vagy felhívni rá a figyelmet, de ez ebben a filmben nem így valósult meg. A slusszpoén a pornófilm-forgatás volt. Bajban voltunk, hogy mit csináljunk a barátnőm kislányával, de megúszta maradandó károsodás nélkül. Amikor kijöttünk a moziból, azt mondtam, hogy én az ilyen filmektől hányok. És íme… Ráadásul, kaptunk a helyi szórakozóhelyekről is egy árnyalatnyi képet, ugyanis az autóbusz állomás felé tartó úton egy műintézményből egy enyhén kapatos fiatalember a filmben látott stílusbak kiabált utánunk. Épségben hazaérünk, kibírtam az autóbusz utat… Másnap, amikor a barátnőmmel terveztük a következő mozizást, azért mondta, hogy olvassam el a tartalmát, mielőtt megnézzük, nehogy megint hányjak.