Lány a parkból

                Alig látott át a sűrű könnyfátylán. Gondolta, persze, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak. Sejtette, már régóta, hogy búcsút kell mondaniuk egymásnak. Mégis, sokáig áltatta magát, hogy megmenthető, hogy újra tudják kezdeni. Persze, magának sem vallotta be, hogy ez csak hiú ábránd és csak a képzelt biztonság, a valakihez tartozás öröme miatt ragaszkodik a párjához. Persze, a büszkeségét is bántotta, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót. Vége. Nincs tovább. Soha többé.Ennyi volt.

                Furcsa volt számára is, aki mindig kerülte a nyilvánosságot és titkolta az érzelmeit, hogy pont a folyó melletti parkban lévő padon engedett szabad folyást a könnyeinek. Szép, verővényes szombat délután volt, szinte minden pad foglalt volt. Csókolózó szerelmesek, unokákkal játszó nagymamák, trécselő tini lányok-egyik sem szokatlan látvány errefelé. Örültek a szép időnek, a lehetőségnek, hogy a szabadban lehetnek, és persze egymásnak. Senki ügyet sem vetett a magányosan sírdogáló lányra.

                Kivéve, persze egy valakit. Nem szólt semmit, csak egy papír zsebkendőt nyújtott a lány felé, az elázott másik helyett. Nem is kérdezett semmit, vannak olyan helyzetek, amikor szavak nélkül is tudjuk, mit gondol a másik. Inkább hallgatunk, mintsem fokozzuk a fájdalmát, akár tapintatlansággal, akár tolakodással vagy meg nem értéssel. Gondolta a Fiú, hogy mi lehet a baj, nem is faggatózott, nem kérdezett semmit, csak érdeklődve fürkészte a lány még mindig könnyes szemét. A Lány rögtön észrevette. Nem, nem az öltözékéből, mert az nagyon visszafogott volt, nem is a viselkedéséből, az sem árult el semmit. Talán a lényéből áradt valami finomság, lágyság, amiből következtethetett arra, hogy a Fiú más. Nem ijedt meg tőle, a frissen szerzett seb, a szakítás okozta fájdalom annyira lekötötte lelkileg-szellemileg, hogy bele sem gondolt, hogy épp egy vadidegennek kezdi éppen elmesélni a szerelmi bánatát. Nem akarta untatni a beszélgetőpartnerét. Úgyis tudta, miről van szó, a legtöbb ember élete során többször is átesik ilyesmin. A Fiú megértően, kedvesen szólt pár szót. A Lány csodálkozott (vagy annyira nem is) amikor a fiú feltette neki a kérdést:

- Nincs kedves eljönni velünk a hétvégén a felvonulásra? Ne ijedj meg, rengeteg heteró barátunk van, aki rendszeresen velünk tart. Fontosak számukra is a céljaink, tudod, a kirekesztés, hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Nem beszélve arról, hogy a felvonulás forgatagában ők is ugyanúgy énekelnek, táncolnak, nagyon jól érzik magukat.

                A lány gondolkodott egy sort. Tulajdonképpen a hétvégére nincs programja, jól jönne egy kis kikapcsolódás, ami egy icipicit feledtetné a bánatát. Furcsa és szokatlan volt számára ez a helyzet, bár igazán nem voltak előítéletei, de emberjogi aktivistának sem vallotta magát.

                Eljött a hétvégén az a bizonyos nap, találkozott a Fiúval a megbeszélt helyen, csatlakozott a társaságához. Annyira magával ragadta a felvonulás forgataga, hogy észre sem vette, hogy eltelt pár óra. Annyi ereje volt, hogy hazaérjen, a barátnőinek szánt rituális SMS-eket is inkább holnapra halasztotta. Azért elalvás előtt átfutott az agyán egy gondolat: Aki bántja a melegeket, ezentúl velem gyűlik meg a baja.

Szivárványtündér

Az erdő közepén élt egy kis tündér, több más szerzettel, manóval, angyallal, kobolddal együtt. Fura kis szerzet volt, a kócos hajával, farmerszoknyájával, sportcipőjével. Sajnos, ahogy lenni szokott, az erdőben nem csak jók éltek, hanem gonoszak is. Történt egyszer egy napon, hogy a gonosz boszorkány elrabolta a színeket. Minden csupa, szürke, egyhangú lett. Emiatt persze az erdő összes lakója rosszkedvűvé vált. Nem csak azért, mert nem gyönyörködhettek az erdő üde zöldjében, a nap vakító, sárga korongjában, az ég kékjében. Elvesztették a tájékozódási képességüket is, nem tudták, mikor menjenek élelmet gyűjteni, mikor aludni. Fenekestől felfordult az életük.

A kis tündér elhatározta, hogy visszaszerzi a színeket. Közölte ezt az erdei nagytanáccsal, akik ezt félelemmel ötvözött egyetértéssel fogadták. Persze mindenkinek hiányoztak a színek, és örültek, hogy valakiben van bátorság és elszántság, hogy nekiveselkedjen a nagy feladatnak, mégis aggódtak, féltették a kis tündért. Nagyon nagy és veszélyes kalandnak tűnt, hosszú utat kellet bejárnia, és ami még nagyobb tanácstalansággal töltötte el őket, az, hogy fogalmuk sem volt, hogyan lehetne ezt a küldetést véghezvinni. A nagy és bölcs varázslók maguk is titkolták, hogy a tudományuk itt véget ért, és lebeszélni sem akarták merész útjáról a kis tündért, így egy adag hamuba sült pogácsával és áldó imával útnak indították.

Másnap elindult a kis tündér, ment, mendegélt, amíg egy szép zöld erdőhöz nem ért. Nagyon örült, hogy végre láthatja az erdő gyönyörű színét, el is határozta, hogy magával viszi. Szépen összehajtogatva el is tette a batyujába. Eltöprengett azon, hogy ez még csak egy szín, és mi lesz a többivel? Még csak egy napja vándorol, rettenetesen fáradt, és csak egy színt tudott magával vinni. Nem sok ideje maradt gondolkodni, mert azon nyomban mély álomba merült. Másnap újult erővel vágott neki a következő kalandnak. Nem kellett sokáig mennie, mert egy aranyló búzamező gyönyörű kalászai azonnal elbűvölték. Rég látott már ilyet, így hát rögtön gondosan elcsomagolta. Nyoma sem volt az előző napi fáradtságának, örömmel ment tovább az úton. Igaz, hogy erősen tűzött rá a nap, de ez sem szegte a kedvét, mert erősítette az a tudat, hogy a küldetését az összes erdőlakóért végzi, azért, hogy megtörje a boszorkány félelmetes átkát. Amikor a barátaira gondolt, elérzékenyült, és hirtelen a magányosság vett erőt rajta. Hiányzott neki a többi tündér és manó, nem volt kivel játszani, beszélgetni. Felpillantott az égre, és rögtön a kék színt is becsomagolta. Szomorúsága rögtön szertefoszlott, és vidáman baktatott tovább az ösvényen. Sajnos, nem várt nehézségekbe ütközött. a batyuja egyre nehezebb lett, és még csak három színt vitt magával. Hol van még a pipacs pirosa, az ibolya gyönyörű lila színe, az őzike meleg barna bundája? Ha még ettől a pár színtől is olyan nehéz a batyuja, hogy alig tudja hazavinni, mi lesz vele az út további részén? Amikor ezen töprengett, egy újabb nehézséggel találta magát szemben, ugyanis az addig derűs égbolton sűrű viharfelhők gyülekeztek. Igyekezett fedezéket találni, szerencsére sikerrel járt és még épp időben behúzódott egy lapulevél alá. Itt várta ki a vihar végét.

Szerencsére, a vihar sem tartott örökké, így rövid idő elmúltával a kis tündér kimerészkedett a fedezéke alól. Mit látott? Egy gyönyörű szivárványt. Gondolt egy merészet, kipakolta a batyuját, beletette a szivárványt, gondosan összecsomagolta és sietve elindult hazafelé. Pár pillatatnak tűnt csupán a hazafelé tartó út, de egy újabb meglepetés érte. Még el sem ért az erdőig, látta, hogy megtört a gonosz boszorkány szörnyű átka. Minden sokkal szebben, ragyogóbban fogadta, mint előtte volt. A hegyi patak vígan csobogott, a madarak örvendezve énekeltek, mindenki örült annak, hogy visszakapták a korábbi életüket. Természetesen az erdei nagytanács sem felejtkezett el a hálájáról, megköszönték a kis tündérnek a bátorságát, leleményességét, kitartását. (Mert természetesen ezekkel a tulajdonságokkal egy tündérnek sem árt rendelkeznie.) Azóta, ha szivárványt lát az égen, rögtön a különös kaland jut róla eszébe, de nem is kell az égre néznie, elég, ha a tükörben megpillantja a fülbevalóján megcsillanó napfényt.

Találkozás

                Minden összejött neki az életben. Szép feleség, gyönyörű, egészséges gyerekek, jól menő vállalkozás, szép, nagy kertes ház. Semmi gondjuk nem volt. Élték az életüket, szinte semmiről nem kellett lemondaniuk. igaz, keményen dolgoztak. Sablonos történet, akár egy csöpögős lányregényben. Igaz, a szülői örökségről feledkezett meg. édesanyja és édesapja egyaránt keményen dolgoztak, de nagyon szerették egymást. Nem éltek ugyan jómódban, de minden szükségessel rendelkeztek. Talán még többel is… Jószívű, jólelkű, segítőkész emberek voltak, bár kevés barátjuk volt, de előttük mindig nyitva állt az ajtajuk. Sokszor mosolyogtak, mindenki kedves emberekként ismerte őket. Nekik sok barátjuk volt, bár inkább a kötelező társasági élet részeként tekintettek rájuk. Fontos volt számára, hogy a mindennapi hajsza ellenére a klub rendezvényeken könnyednek, elegánsnak tűnjenek.

                Talán a folytatás is sablonos. Mi volt előbb, senki nem tudja. A feleség találta meg a szerelmet egy fiatal ügyfél személyében, ennek következtében, megingott önbecsüléssel, sértett önérzettel nem tudott úgy a munkájára koncentrálni, ahogy kellett volna. A magánéleti problémái szinte kiültek az arcára, nem volt már az a laza, jó kedélyű üzletember, akit megszoktak az üzletfelek, így sorra elpártoltak tőle. Az is lehet, hogy a válság miatt nem ment olyan jól a vállalkozása, spórolni, takarékoskodni kellett, minden kiadást meggondolni. A felesége máshoz szokott, az új szerep nem tetszett neki… A lényeg, hogy hosszú és sötét volt az az éjszaka, amikor rájött, hogy már semmi nem olyan, mint előtte volt. A szüleiről egyelőre szégyellt segítséget kérni, maga szeretett volna a csávából kimászni. Bár felkészülhetett volna rá… A barátaihoz esély sem volt fordulni. Már amennyire barátok voltak. Mindnyájan tudták, hogy ezek a találkozások mennyire felszínesek, csak az üzletről szólnak. Ha a szüleire gondolt, rossz érzése támadt. Ők biztos nem érezték volna jól magukat ezeken az összejöveteleken. Ha többet gondolt volna a szüleire, biztos eszébe jutott volna más is. Fiatalkorának szereplői, akik ebben az új életben nagyon idegenül mutattak volna. A Lány, Dávid-csillaggal a nyakában, a gombszemű Fiú, a kopott ruhás Férfi és még annyi más személy, akik valaha fontosak voltak neki.

                Eltelt egy kis idő, mire a szülei szeme elé mert állni. Tudta, hogy új életet kell kezdenie és azt is, hogy a régit nem akarja folytatni. A szülei kedvesen fogadták, nem bántották, nem vetettek a szemére semmit. Végre volt idejük beszélgetni. Alaposan végig kellett járniuk a lehetőségeket, mert most már körültekintőnek kellett lenniük. Végre mesélhetett… Persze, azzal kezdte, hogy maga sem gondolta, hogy így lesz. Néha elakadt a hangja és könnyes lett a szeme. Irigyelte a szüleit, akik annyi rosszat vészeltek át együtt, egymásért. Elvitték egy nagy terembe. Most már nem ellenkezett. Nem is csodálkozott, úgy érezte, hogy már várták. Ott volt a Lány, Dávid-csillaggal a nyakában. Most már nem félt és nem szégyellte a korábban titkolni, letagadni vágyott örökségét. Ott volt a barna bőrű, gombszemű Fiú, aki tudta, hogy sokat kell dolgoznia, többet, mint másnak. De már nem remegett a félelemtől, magabiztos tartással, felemelt fejjel nézett a jövőbe, tudta, hogy nem árthatnak neki és győzni fog. A kopott ruhás férfit hiába kereste…Ő már messze járt… De mindeninek hiányozni fog, akihez volt egy kedves szava. De ott volt a Fiatal Nő is, karján a kisgyerekével. Már nem szégyellte. Tudta, hogy a gyerekéért mindent ki fog bírni. Ott volt a Férfi is, akit mindenki tisztelt. Annyiszor állt már fel, és tudta, hogy most is fel fog. Igaz, hogy kint sokat megvetették, de itt valahogy minden máshogy volt. Itt kapott elég erőt, hogy legyen ereje kint küzdeni. Eddig mindig volt.

                Végül, Valaki belépett a terembe. Áldásra emelte a karját, de mintha mindenkit magához ölelt volna és így szólt: „Kegyelem Néktek és békesség!”

Profán szeretethimnusz

                Ha részt veszek minden istentiszteleten, bibliaórán, hitmélyítő csendes napon, rendszeresen járulok az úrvacsorához, szeretet pedig nincs bennem, az annyit ér, mintha ott sem lettem volna. Ha úgy tudok imádkozni, hogy közben megrendülnek a falak, rendszeresen szolgálok a gyülekezetben, nélkülem elképzelhetetlen az ificsendesnap, elsőként jelentkezek, ha a szeretetvendégség után el kell mosogatni, de szó nélkül elmegyek a síró gyülekezeti testvérem mellet, akkor inkább maradtam volna a seggemen. Ha sohasem késlekedek a tized adással és minden adománygyűjtésen jeleskedek, beleértve a napközis táborozóknak szánt süteményt, de szó nélkül elmegyek a nélkülöző ismerősöm mellett, akkor inkább költöttem volna azt a pénzt gyógyszerre. Hiába siránkozok és sajnálom a távoli földrészen élő, felpuffadt hasú gyerekeket, ha részvétlen maradok a mellettem élő iránt, akkor a sajnálatommal menjek a picsába. Ha imádkozom a távoli országok békéjéért, beleértve a messzi ázsiai és afrikai országokat is, de elhúzódok, ha a padban egy cigány ember ül mellém, lófaszt sem ér a hitem. Hiába van kereszt a nyakamban, ha a szívem szerint nem követem a Keresztrefeszítettet, akár le is vehetném és ki is dobhatnám.

                A szeretet tékozló, mint amikor az elfoglalt fiatalember inkább egy későbbi busszal megy haza, csak, hogy beszélgessen, és lelkileg támogassa a vigaszra szoruló barátját. A szeretet vicces, mint amikor a kisgyerek segítség címén még inkább összekoszolja az ablakot. A szeretet irracionális, mint amikor a szűkölködő ember ad a magáéból a nála is jobban szükséget szenvedő barátjának. A szeretet meggondolatlan, mint a mikor a református lelkész az élete kockáztatásával ment zsidó gyerekeket. A szeretet túlmutat minden tudományon, mint amikor az egyszerű hívő nem azt kérdezi, hogy milyen felekezethez tartozol, hanem azt, hogy miben segíthetek neked. A szeretet furcsa, mint amikor a gyülekezetbe járó emberek helyett Krisztust nem valló emberekkel kötök életre szóló barátságot.

                A szeretet nem gúnyolódik, de ismeri az öniróniát. A szeretet azt vallja, hogy az a vicc, ami a másiknak is vicc. A szeretet segítőkész, akkor is, ha nekem kényelmetlenséget okoz. A szeretet önzetlen, ha ad, soha nem kéri számon és nem hánytorgatja fel. A szeretet nem kárörvendő, hanem együtt örül a másikkal. A szeretet nem irigy, hanem szurkol a másiknak, hogy rendeződjenek a dolgai és az élete révbe érjen.

                Amikor az út elején jártam és az orromig láttam, azt hittem, hogy csak keresztényekkel barátkozhatok és minden bűnös, ami a világban van. Most, hogy jobban megismertem Jézust, tudom, hogy a teremtett világban minden jó, és ő meghalt mindenkiért. Azokért is, akik a gyülekezet szerint másik skatulyában vannak. Ha majd eljön az a pillanat, hogy színről-színre fogom Őt látni, Vele együtt fogok örülni és csodálkozni, hogy milyen sokan vagyunk. Mert ő nem személyválogató. Te tudtad?