2014. augusztus 4., hétfő

Arany morzsák



„A barátok azok az angyalok, akiknek nincsenek szárnyaik.” Biztos hallottuk már sokszor ezt az idézetet. Remélem, mindannyiunknak vannak ilyen angyalkáink. Bár az is előfordulhat, hogy alkalomszerűen sodor az utunkba az élet egy-egy angyalkát. lehet, hogy többször is találkozunk, lehet, hogy csak egyszer, de az a bizonyos találkozást, mosolyt, szemvillanást soha nem felejtjük el. Keresztény táborok végén szokott lenni úgynevezett „morzsaszedés”, amikor mindenki megoszthatja a többiekkel a táborban szerzett legkedvesebb élményeit, emlékeit. Én most egy pár aranymorzsát teszek közzé.
Már majdnem fizettem a kedvenc könyvesboltomban. Természetesen bankkártyával. A mindig udvarias eladó hölgy türelmesen várta, amíg összeválogatom, amit szeretnék, felteszem a kérdéseimet. Döntök, lehet, hogy épp egy másik termék mellett. Hozzáteszem, hogy egy kis üzletről van szú, viszonylag csekély forgalommal. Ritkán jutok el oda. Már le is olvasta a bankkártyámat, amikor hátrafordulva észrevettem kedvenc újságom régebbi lapszámait. Elnézést kérve, majdnem hanyatt esve (mert a szokásos batyu húzta a vállam), lehajoltam a legalsó polchoz, hogy kiválogassam a gyűjteményemből hiányzó példányokat. Pár perc után jelzem, hogy fizetek, amikor a hölgy kedvesen közli velem, hogy azok a lapszámok ingyenesek. És még merje valaki azt állítani, hogy istennek nincs humorérzéke!
Kedvenc kávézómban a kávé után választottam egy csokit is. Este, amikor a táskámat kipakoltam, vettem észre, hogy bizony a csokit a boltban felejtettem. Tanakodtam magamban, hogy mit csináljak. Bár elég márkás és drága csokiról volt szó, de akkor is, nem snassz, ha most visszamegyek? Lesz, ami lesz, gondoltam. Amikor beléptem a boltba, a barista fiú kérés nélkül nyújtotta felém a csokit. Szerencsére elvicceltük a dolgot, én meg kicsit párás szemmel vettem tudomásul, hogy vannak még jó emberek.
Elég borongós, esős idő volt. Mint mindig, ha az iskolában vagy a művelődési házban megrendezett egy napos, kitelepülős vásárba megyek. Már szinte menetrendszerű, hogy bőrig ázom. Néha bosszús szoktam lenni, mert az újságban meghirdetett dolgoknak a töredékét sem találom, nagy a zsúfoltság, kínlódhatok a keresgéléssel. Most kellemes meglepetés ért. A legtöbb dolgot elég hamar megtaláltam, ráadásul az elárusító asszony nagyon kedvesen, kérés nélkül kérdezte meg, hogy miben segíthet. Mindenkihez odajött és türelmesen útbaigazított. Mindent meg tudtam venni, ami a listámon szerepelt, és amikor kiléptem az épületből, mintha az eső is csendesedett volna. Hazafelé a délelőtt külön ajándéka volt, hogy a kedvenc pékségem kedvenc eladója még nem adta el a kedvenc sütimet. És még egy pár szót beszélgettünk is.
Köszönöm mindenkinek, aki mosolygóssá teszi a napjaimat.

2014. augusztus 3., vasárnap

Utazás földön, vízen



                Egy szokásos, hétvégi hazautazásként indult. Biztos mással is előfordult, hogy pont akkor, pont úgy keresik telefonon, amikor a legkevésbé alkalmas. Velem is ez történt. Valaki hívott egy titkos/tiltott/ismeretlen-mindenki nevezze, ahogy akarja-számról. Lényeg az, hogy nem tudtam visszahívni. Mivel az akkori-több műszakban dolgozó –kolléganőim szoktak ilyen számról felhívni, gondoltam, hogy a mobilján visszahívom. Meg is tettem, csak éppen a férje vette fel a telefont, ugyanis időközben számot és készüléket és még nem tudom, mit cseréltek. Lényeg, hogy amikor bemutatkoztam és elmeséltem, mit szeretnék (leginkább a Jolika számát), ez a kérés a Jolika férjének igen nagy bonyodalmat okozott, ugyanis az a szám egy másik telefonban volt. Nem baj, megoldottuk. Illetve… Pont akkor, pont úgy, pont abban a helyzetben nem volt a kezem ügyében papír és írószer, így egy könyvtári könyv belső oldalára írtam a telefonszámot, szemceruzával. Rövid idő múlva kiderült, hogy nem Jolika keresett, hanem egy üzletkötő hölgy szeretett volna a számomra a nyugdíjjal kapcsolatos visszautasíthatatlan ajánlatot tenni. Hétfőn azért mondtam a Jolikának, hogy adja át üdvözletemet a férjének, és annyi mobiltelefont tartson magánál, amennyit át tud látni.
                Kaptam egy lehetőséget, hogy egy konferencián vegyek részt Dániában. Örültem neki, mivel soha nem jártam még Dániában és igen ritkán jutok el konferenciára. Bár a téma a gyereknevelés, illetve a család összeegyeztetése volta karrierrel, de nem bántam, végül is tanulni mindig lehet, ha mást nem, akkor gyakorlom az angolt. Már az utazás is érdekesen alakult, ugyanis senki nem tudta megmondani, hogyan jutunk el a repülőtérről a konferencia helyszínére. (És ez még csak a kezdet! ). Véletlen vagy szerencse (egyikben sem hiszek), de a velem utazó lány kolléganőjének a fia pont Dániában él és pont akkor ráért. Sikerült vele egyeztetni, hogy várni fog minket és útbaigazít, e felől legalább már nem aggódtunk. Meglepetések azért még értek: a repülőtéren kiderült, hogy a csomagjaink feladását saját költségből kell megoldanunk. Ugyanis a számukra vásárolt repülőjegy a csomag feladását nem tartalmazta. Kidühöngtük magunkat, felszálltunk, megérkeztünk, összetalálkoztunk alkalmi kísérőnkkel, metróztunk, gyalogoltunk. A második (illetve sokadik) meglepetés akkor ért, amikor a szállodába értünk. Kiderült, hogy elfelejtettek minket regisztrálni. Újabb telefonálás, dühöngés…Ez is megoldódott. A konferencia rendben lezajlott, legalábbis a számunkra. Ugyanis az amúgy is szűk három napos rendezvény a számunkra még rövidebbre lett szabva, mert az utolsó nap olyan korán indult a repülőnk, hogy még a reggelit sem várhattuk meg. Túléltük. A repülőtéren ittunk egy rémesen borzasztó kávét, én a repülőn elfogyasztottam életem eddig legdrágább reggeliét (Egy presszókávéért és egy szendvicsért fizettem több, mint háromezer forintot). Sikeresen megérkeztünk, elköszöntünk egymástól, ment mindenki a maga útjára. Halmozva az élvezeteket, még aznap a festés mellé melírcsíkokat is tetettem a hajamba.
                Kérlek benneteket, hogy ha a dorogi könyvtárból kölcsönzött könyvben egy szemceruzával írt telefonszámot találtok, ne a képzelet szüleményének tulajdonítsátok.