Tovább gondolkozom

                Feltehetjük azt a kérdést, hogy vajon ki a művész. Annak idején az egyetemen mondta egy tanárunk, hogy kutatót is lehet képezni, úgy, mint művészt is, de azzá inkább válik valaki. Nem igazán határoznám meg magam művészként. Nem érzem azt, hogy különösen tehetséges vagy kimagasló lennék bármely művészeti ágban. Inkább úgy érzem, hogy azt a keveset, amit kaptam, - bár sok területen, - szeretném megmutatni, így egyben. Ahogy van, ahogy vagyok. A magam tökéletlenségével, korlátaival, félelmeivel, de szeretném, ha valahogy napfényre kerülne. Igaz, nem trendi, és nem túl sokakat érdekel, nem túlságosan vonzó, de úgy érzem, hogy van létjogosultsága. Részben azért, mert olyan élettörténettel, amivel én rendelkezem, a kamionsoron szoktak a lányok kikötni. Részben, mert az élet több annál, mint, hogy lavírozunk, egyensúlyt teremtve a bevétel-kiadás oldalon.

                Persze, van bennem félelem. Félek a visszautasítástól, a gúnyolódástól,attól, hogy nevetség tárgyává leszek. Nem szeretnék hasonlóvá válni azokhoz a tehetségkutató-szereplőkhöz, akik meg vannak győződve a saját kiválóságukról, de a produkciójuk láttán egy ország röhög rajtuk.

                Elgondolkodom azon is, hogy vajon kell ez nekem? Nem élhetném tovább az eddigi életemet, két lábbal a földön maradva? Muszáj nekem kockáztatni? Nincs elég bajom? Miért nem elégedek meg azzal, ami van? Talán élhetném az életem az eddig megszokott módon. De van bennem vágy arra, hogy adjak, hogy nyomot hagyjak az emberekben. Egy kicsit a világot szebbé, jobbá, mosolygósabbá tenni. Másrészt, szeretném, ha az emberek felismernék, hogy a művészet azért van, hogy szolgáljon. Nem a kivételezettek kiváltsága, hanem ajándék és segítség mindannyiunk számára. Segít kimondani, eltáncolni, elénekelni, leírni, megformázni... Egy kicsit kapcsolatot teremteni a transzcendenssel. Kicsit távolról, felülről, messziről tekinteni magunkra, az életünkre, mert a megoldás ott van mindannyiunkban.

                Úgy érzem, most már nem tudok megállni. Mi ad erőt? Az, hogy tudom, hogy Valakinek mindenre gondja van. Gondja van rám. Pont most, karácsony környékén ez pláne aktuális. Gondja van arra, hogy mennyire irtózok és félek a karácsonytól. Mennyire elszorul a szívem és sokszor könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogy mi lesz, hogyan lesz, hogy fogom túlélni, hogy fog lezajlani. Mindeközben, hogy fogok arra figyelni, Aki a lényeg, Aki az ünnepelt, Aki az ajándék. Neki gondja van minden álmomra. Így talán eljutok oda, hogy ne féljek. Hogy, ha a csillagokra nézek, eszembe jusson az álmom.

Hangosan gondolkodom

Jó lenne magam megmutatni... Azt, amit érzek, ahogy gondolkodom. Amivé váltam, aki vagyok, ahonnan indultam, és az utat, amit bejártam ahhoz, hogy ide eljussak. Jó lenne, ha mások is látnák, és talán lenne, akiknek tudnék adni, segíteni. Jó lenne, ha azokhoz eljuthatnék, akik szintén mélyről indultak, akik küzdenek, vívódnak. Akik sokszor magányos harcosok, sokszor vannak egyedül, sokszor találkoznak meg nem értettséggel, kiközösítéssel, kitaszítottsággal.

Úgy érzem, sőt vágyom rá, hogy felszínre hozzam, széles körben megismertessem magam. A gondolataimat és mindazt, ami a gondolataimból, álmaimból, terveimből születik. Persze, nyugodtabban indulnék el az úton, ha lenne a facebook-on legalább ezer követőm, akinek a nagy része komolyan venné, amit csinálok és mellém állna. Akkor is nyugodtabb lennék, ha lenne elég tőkém kísérletezgetni, próbálkozni, az utamat megtalálni. Akkor sem esnék kétségbe, ha melléfognék vagy tévúton járnék. Az is furcsa, hogy abból kell megélnem, amit ezidáig szerelemnek tekintettem. Furcsa, hogy pénzt kérek bármiért, amit eddig legfeljebb ajándékba adtam. Az is nehéz, hogy amikhez az álmom kapcsolódik, egyik sem a tanult szakmám, sőt ezirányú gyakorlatom, tapasztalatom sincs. Vannak ez irányú kétségeim...De elég erős a vágy és a késztetés bennem, hogy tudom, hogy bele kell vágjak akkor is, ha nem tudom, mennyire lesz kelendő, ha egyedül is vagyok, és ha senki nem akar érte pénzt adni. Mert bízom abban, hogy lesz, akiknek tetszeni fog, idővel társakra, támogatókra fogok találni és lesz, aki pénzt is ad érte. Mint ahogy én is szeretek másokat megismerni, akikkel együtt is dolgoznék, együttműködnék, és persze én is adok pénzt azért, amit fontosnak találok. A gyakorlatot, tapasztalatot meg igazán élesben az út közben lehet megszerezni.

Ebben a legnehezebb persze az, hogy családfenntartóként szükségem van a rendszeres, megbízható jövedelemre. De ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor körülbelül tíz évvel ezelőtt bátran hoztam meg olyan döntéseket, aminek nem tudtam, mi lesz a kimenetele. Be kell lássam, már régen voltam igazán bátor, régen hoztam meg olyan döntést, ami igazán bátorságra vall. Nem szeretnék vakmerő lenni, de szeretnék boldog lenni, a saját utamat járni. Igen, valamilyen ajtót be fogok csukni magam mögött, amit nem fogok utána kinyitni. De ha nem vagyok a helyemen, az csak kínlódás. Meg kell találni a helyem, az utam. Fáradsággal, nehézségek árán, sokszor magam legyőzve. Elesve és utána felállva. Másoknak segítve, utat mutatva. Nem csak azért, mert így tudom magam megvalósítani, hanem azért, mert így vagyok önazonos. A saját árnyékomból kilépve, utat engedve annak, ami már régóta nyugtalanít.

Angyal-álom

                Ha valaki megkérdezi, mindig azt válaszolom, hogy nem szeretem a karácsonyt.  Ez valóban így van. Fájdalom, félelem, magány, egyedüllét. Nem tudok róla beszélni, mert mindenki örül és boldog és együtt van a család. Én meg összeszorult szívvel várom, hogy mi lesz, mi jöhet még, valami, ami a tavalyinál is rosszabb, és ha meghallom a karácsonyi énekeket, belülről mar a könny és öklendezek. Vannak sebek, amik nem múlnak el, évek-évtizedek múlva sem.

                Várakozva... Tulajdonképpen könyörögnék, hogy legalább a decembert várják meg. Hogy ne legyen már októberben is tele a bolt csokimikulással és csillogó karácsonyi díszekkel. Így elvész az ünnepnek a lényege, az ünnep mivolta.

                Hálás vagyok, hogy idén máshogy lehet. Máshogy készülhetek az ünnepekre. Hálás vagyok, hogy kórusban énekelhetek, és a próbák során újra és újra átélhetem az átélhetetlent, a megfoghatatlant. A földre közénk lejövőt. Hálás vagyok, hogy vannak olyan embereim, barátaim, akiknek készíthetek ajándékot. És az ajándékkészítés is elvarázsolhat, elrepíthet egy olyan dimenzióba, ahol tényleg a szívünkkel látunk. Köszönöm, hogy segítetek vágyakozni. És hinni abban, hogy a vágy valóra válhat. Hogy újból átélhetem, hogy a ti örömötök az én örömöm, hogy megköszönhetem, hogy adhatok.

                Talán az idei év másról is szólhat. A háláról, hogy lehetnek még álmaim, és jó, hogy még nem mondtam le róluk. Hogy az élet több annál, mint a bevétel-kiadás oldal között lavírozás, a száraz tények, adatok, a racionalitás megfoghatósága, megingathatatlansága. Szembenézni a félelmeimmel. Bízni abban, hogy valóra válhat, amit dédelgetek. Mert talán nem véletlenül vannak álmaim-vágyaim. talán nem véletlenül érzem azt, hogy nem egészen jó, ami most van. Hogy szeretném magam megmutatni. Szeretnék adni. Mert annyi minden van, amit kaptam, és bízom abban, hogy lesz, akinek pont az kell és pont így, ahogy én tudom adni. Hogy az a sok mélység nem véletlen volt az életemben. Mert nem csak mélység volt, hanem sok csoda is. Talán már magam sem hiszem el, de voltak.... És most arra van szükségem, hogy csodálat éljek át és csodákat mutassak meg. Hogy ne rejtsem el, amit kaptam. És talán ehhez az kell, hogy levegyem azt a ruhát, ami bár kényelmes, de mégsem az enyém. Nem illik hozzám. Le kell számolnom azzal, hogy ahhoz, hogy másként folytassam, változtatnom kell. Bízni abban, hogy ha az én utamat fogom járni, meg lesz a békém, a sikerem, a boldogságom, a biztonságom. És most vállalni kell érte a bizonytalant, és igen, a kudarc lehetőségét is. Hogy mégsem kellek, hogy mégsem kell, amit adni tudok, de nem baj. Legalább az a békességem meglesz, hogy megpróbáltam és kiálltam és vállaltam és mertem.

                Mert áldozatot kell érte hozni. Valahogy nekünk, talán nem erre a földre való embereknek eleve nehezebb. Mi nem tudunk lavírozni, nem tudunk ügyeskedni, nem tudunk a másik hátán előbbre jutni. Mi csak azt becsüljük meg, amit mi értünk el. Mi csak égni tudunk, nem parázslani vagy pislákolni. Mi mindent egy lapra teszünk fel. Csak lent van vagy fent, de soha nem felemásan. Igen, ha bukunk, nagyot bukunk. Ha kudarc ér, az a teljes megsemmisülésig hatol. De csak így, teljes szívvel-lélekkel érdemes. Köszönöm.

                Talán így élhetőbb a karácsony. Hogy az angyal szárnyán ott az álmom.

Hit-humor-hűség

Ha 10-15 évvel ezelőtt találkozol velem, azt valószínűleg azt gondoltad rólam, hogy egy elég konzervatív hívő vagyok. Rendszeresen jártam a gyülekezetbe, hetente többször is, igyekeztem egyre több feladatot és szolgálatot vállalni. Szívemen viseltem az egész közösség ügyét, szerettem beszélgetni a testvérekkel, volt, akit rendszeresen látogattam is. Meg voltam róla győződve, hogy nekem csak hívő barátaim lehetnek és majd azon a szép napon életem párját is a gyülekezetben találom meg.

Komolyan vettem a tanítást, igyekeztem a szerintem Isten által elém állított zsinórmérték szerint élni. Számomra a nyaralást a nyári hitmélyítő táborok jelentették. Szabadságom-szabadidőm nagy részét is a hitmélyítő alkalmakon, gyülekezeti szemináriumokon, hétvégéken töltöttem. Igyekeztem sokat foglalkozni az igével, bíztam abban, hogy Isten elrendezi az én romos életemet is. Minden nap éreztem Isten közelségét, erejét. Rengeteg energiát szabadított fel bennem.

Később lassan-lassan kezdtem magányosnak érezni magam. A helyi közösségben nem találtam rokonlélekre. a korábban nagy becsben tartott alkalmak is kiüresedtek. A korosztályom nem képviseltette már magát, szolgálatra nem kértek fel, így a további részvételt szükségtelennek tartottam. Úgy éreztem, hogy szabályok, elvárások vannak, de nincs meg az a nyugodt, bizalmi légkör, ahol töltekezhetek. Úgy éreztem, hogy engem tesznek felelőssé a különösen nehéz családi helyzetem miatt is. Egyre kevesebb lett az öröm, több a fájdalom.

Aztán részben saját döntésem miatt, részben talán a (számomra nem létező) véletlenek összejátszásának köszönhetően alapvetően megváltozott az életem. Sok-sok csalódás, kiábrándulás után, elköltöztem a városomból, ami azt is jelentette, hogy otthagytam az addig bölcsőmnek tartott gyülekezetemet. Talán tudtam, hogy mit akarok, talán csak azt, amire vágyok. Talán tudtam, hogy mit szeretnék, talán csak azt tudtam, hogy mit nem szeretnék.

Továbbra is fontosnak tartottam, hogy találjak gyülekezetet. Ugyan rendszeresen jártam közösségbe, de igazi lelki otthont nem találtam. És itt jön be az, hogy Isten a maga sajátságos humorérzékével elkezdte felnyitni a szemem. Ugyan közösséget nem találtam, de kaptam világi barátokat. Jelenleg is a három, hozzám legközelebb álló ember nem hívő. Kezdett felnyílni a szemem rengeteg értékre, amiktől távol tartottam magam, csak azért mert nem hívő. Kezdtem nyitottabb lenni, és az egyértelmű elutasítás helyett kíváncsi lettem. Kicsit más szemszögből, más mércével látom a dolgokat. szépen fogalmazva az Ige betűje helyett annak szelleme szerint szeretnék élni.

Továbbra is fontos a hit, Isten életem egyedüli mércéje. Gondviselőm, vigasztalóm. Csak már én nem úgy vagyok a magam mércéje, ahogy addig voltam. A korábban tapasztalt elutasítás, háttérbe szorítottság ugyan még mindig fáj, de kaptam helyette olyan élményeket, megtapasztalásokat, amikor érezhettem, hogy fontos vagyok és szükség van rám.

Végül, de nem utolsósorban, még egy lényeges kérdésben megváltozott az addig megingathatatlannak hitt nézőpontom... De ez már egy másik történet.

Tündérmanó

Ha figyelmesen olvastátok az eddigi történteket, valószínűleg emlékeztek a kis tündérre. Aki eddig nem találkozott vele, érdemes bemutatni. Ő egy különleges kis tündér. Egy kicsit kócos a haja, szeret hangosan nevetni (de ha úgy adódig, bánatában sokat sírdogál), nem olyan szabályos kis tündér, mint amit elvárunk a tündérektől. Nincs is neki sok barátja. A tündérek között se, de máshol sem. a különlegességét még az is tetézi, hogy meg van jelölve egy különleges jellel. Ha úgy vesszük, ehhez a jelhez sok vér tapad, az átlagemberek (és tündérek… ) között sem egyértelműen pozitív a megítélése. De a kis tündér nem azért viseli ezt a jelet. Az életének más az alapja. Bízik Valakiben, Akinek a kezébe tette le az életét, Aki számára az egyetlen vigasztaló, megtartó, gondviselő.

Az utóbbi időben sokat tanakodott magában a kis tündér. Sokat tanult, igyekezett mindenhol becsületesen helytállni, szorgalmas volt, ahogy tőle telt, de úgy érezte, az élete nem igazán halad előre. Úgy gondolta, hogy kellene lennie a fáradozásainak valami eredményének. Az is bántotta, hogy mindenhonnan kilógott a sorból. Először próbálkozott mindenkinek megfelelni, de utána rájött, hogy érdemes a maga útját járnia. Szeretett volna nyomot hagyni az emberekben. Szerette volna, ha van valami, ami jobbá teszi, elsősorban természetesen a szűkebb környezetét, de később a világot. Sokszor úgy érezte, hogy az az üzenet, amit szeretne tovább adni, nem érdekli az embereket. Igaz, amit képviselt, az nem trendi, nem illett bele az éppen aktuális, a korszellem által képviselt értékekbe. Nem adta fel, újra és újra próbálkozott, több-kevesebb sikerrel.

Mígnem egy nap találkozott egy kis manóval. Ő is egy különleges kis manó volt, ő is meg volt jelölve ugyanazzal a különleges jellel, mint a kis tündér, de nem csak azzal. Ő egy másik jelet is magán viselt, egy különlegesen szép jelet, ami sajnos sokak számára a gyűlölet forrása lett. Látszólag talán nem sok hasonlóság volt közöttük, de idővel (nem is kellett hozzá sok idő), felismerték, hogy sok közös vonás van bennük. A kis tündér különösen örült, hogy a kis manó ráébresztette, hogy milyen fontos a szeretet, a másikra való odafigyelés. Őszintén beszélhettek egymással, örömeikről-gondjaikról, kérdéseikről vagy csak úgy bármiről. Hogy a kis manó erről mit gondol, kérdezzétek meg tőle. A kis tündér nagyon boldog, mert megerősödhetett abban, hogy igazán a Szeretet a fontos, ami megtartja a világot.