Előhang

Ha lenne gyerekem, sokat mesélnék neki. Vidám és szomorú meséket. Mesélnék arról, hogy milyen rossz kiközösítettnek lenni. Gyerekként szembesülni sok kudarccal, keserűséggel, fájdalommal. Mesélnék arról, hogy milyen érzés kilógni a sorból, mindig kívülállónak lenni. Mesélnék a gúnyolódásról, a z egymás háta mögötti kibeszélésről, a sehova nem tartozás érzéséről. Mesélnék a soha be nem gyógyuló sebekről.

Mesélnék az örömökről. A sikerélményekről, arról, hogy milyen mámorító tud lenni örülni a kis dolgoknak. Madárdalra kelni, a metróból kijőve rácsodálkozni egy épület szépségére, énekelni és közben kiszakadni a valóságból. Repülni feljebb és feljebb, magasabbra… Megérezni, hogy milyen, amikor megszűnik körülöttünk a világ. Úgy belefeledkezni egy könyvbe, mintha nem is lenne holnap. Vizsgára készülni teljesen elkeseredetten és közben a száraz adatok és képletek mögött meglátni a rendező elvet, a csodát. Örülni barátoknak, találkozásoknak. Rájönni, hogy vannak, akik hasonlóan gondolkodnak. Akiknek fontos a másik ember. Érték adni, teremteni, szeretni.

Mesélnék arról, hogy a felnőttek világa sem egyszerűbb, mint a gyerekeké. Nem csak abban különbözik, hogy nem kell ebéd után aludni. Mesélnék arról, hogy milyen nehéz és egyben felemelő feladat talpon maradni. Romokból építkezni, soha be nem gyógyuló sebekkel együtt élni. Hiányból, hátrányból tőkét kovácsolni. Miközben tesszük a dolgunkat, lesz, aki enyhít a magányunkon. ajándékba kapunk embereket, akik megerősítenek minket abban, hogy jó, amit csinálunk. Hogy megéri jónak lenni. Nem igaz, hogy a világot negatív erők uralnák. Ha nem a pozitív uralná, már rég elpusztította, felemésztette volna önmagát.

Mesélnék arról, hogy a nehézség, nem feltétlenül rossz, tekinthetünk rá megoldandó feladatként, próbatételként, amiből megerősödve kerülhetünk ki. Nekünk butaság a szerencsében bízni, de talán minden nap a jól elvégzett munka örömével mehetünk aludni. Egész életünkben dolgozni kell, nem keveset, de boldogok lehetünk, mert megláthatjuk a szépséget, az örömöt ott is, amit a többség észre sem vesz.

Mivel nincs gyerekem, ezért nektek mesélek… Arról, hogy milyen érzés folyton kilógni a sorból, mindig kívülállónak lenni. Milyen érzés az örömöt meglátni a legváratlanabb helyzetekben is. Örülni barátnak, találkozásoknak…

Útravaló

Már túl volt (majdnem) a nehezén. Igazán nem szerette meg az itt töltött öt év alatt sem az egyetemet, sem a várost. Nem kötődött hozzá túlságosan, mégis… Elbúcsúzott a Biblia-köri társaktól, akik a legtöbbet jelentették neki. Sokat tanultak egymástól és igazán itt tanult meg közösségben gondolkodni, a hitről a gondolatait megosztani, a másikra odafigyelni. Hallatlan segítség volt az imaközösség, hogy szinte önmagától születtek barátságok, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Amikor az utolsó közösségi alkalom véget ért, nem jött álom a szemére. Nem a kedves búcsúzás, nem a mindenki által aláírt ajándékkönyv jelentette valaminek a lezárultát. Visszament a kollégiumi szobába, fogat mosott, lezuhanyozott, elolvasta a nap igét, imádkozott, mint az öt év alatt megannyiszor. Csak amikor álomra akarta hajtani a fejét, jött rá arra, hogy ilyen többet nem lesz. Igen, más emberként tér haza, mint ahogy idejött. Rengeteget formálódott, alakult. Az élete talán a tragikusan szomorú fordulatnak köszönhetően változott meg, tulajdonképpen egyik napról a másikra. Fáj az elválás, de tudja, hogy a java csak most jön. Helyt kell állnia, hátrányból indulva, romokból építkezve, senkire sem számítva, talán csak Egyvalakire.

Éppen ezért létfontosságú, hogy sikerüljön az államvizsga. Kimondhatatlanul sok tétel, áttekinthetetlenül széleskörű témakör. Felöleli öt év anyagát. Reményt vesztve áll neki a tanulásnak, az utolsó erőpróbának, ahol igazán eldől az élete sorsa. Talán az első igazi nagy próbatétele. A tanulás sem megy annyira, nehezen tud a tananyagra koncentrálni, pedig már sokadjára veszi elő. Nincs javítási lehetőség, vagy sikerül vagy nem. Muszáj, hogy sikerüljön. Tulajdonképpen nem is az államvizsga a nehéz, hanem az oda vezető út. Próbál minden nap erőt venni magán, legyőzni félelmét, nekigyürkőzik századjára is, de mintha inkább felejtene, mint tanulna. Bement a többiekkel a terembe… Hogy ott mi történt, és miért… De amikor a nevéhez értek, és meghallotta, hogy sikerült, akkor tudta, hogy ez a Kegyelem. annyira számíthatott a vizsgáztatók jóindulatára, mint amennyire nem. De tudta, biztos volt benne, hogy Isten tudta, mindennél jobban tudta. Tudta, már az elején, amikor kiválasztotta, amikor elhívta, nevén szólította. Amikor ott állt az eskütételnél, sok-sok ember és Isten színe előtt. Tudta, amikor el volt keseredve, és egy percre meg sem fordult a fejében, hogy feladja. Akkor is tudta, amikor talán érdemtelenül lett második a tanulmányi versenyen. És még megannyiszor üzent… Most a legvégén is. Tudta, hogy a java csak most jön… De tudta, hogy mindig mellette lesz… Kegyelemből.