Szavaim ereje

Akár két külön bolygóról is jöhettek volna. Nem is annyira a tűz és a víz módjára különböztek, inkább annyira hasonlítottak egymásra, mint a kocka és a gömb. Egymás közelében élve a mindennapjaikat, ugyan sor került egypár információ kicserélésére-megosztására, de maradt az inkább öt, mint három lépés távolság. Nem értették egymás nyelvét, emiatt különösebben szimpatikusak sem voltak egymásnak. Szándékosan egyiküknek sem jutott még csak eszébe sem bántani a másikat, ez az antipátia inkább a meg nem értettségből, mint az undorból fakadt. Teltek a napok, a hetek… Mi történt? Semmi. Mi földlakók ugyanis hajlamosak vagyunk benne maradni a csigaházunkban, inkább éhen halni, mint vállalni a tágasabb világ kockázatát. A szűk, kis odúnk biztonságot nyújt, a külvilág rettenetesen sok veszélyt rejteget. Bántanak, fellöknek, megijesztenek. Megütnek, ránk csapnak, nekünk jönnek. Igaz, ki sem lépve elvágjuk magunkat a kapcsolatoktól is… Ha csak egy szót is szólunk, támadási felületet biztosítunk a másik számára, sebezhetővé válunk. Pláne, ha jobban megnyílunk…

Teltek a hónapok, a jég olvadni kezdett… Elkezdtek egymással beszélgetni. Ezáltal egyre közelebb és közelebb kerültek… A szavak ereje által… A szavak ereje erősebb volt mindennél… Erősebb mindkettőjük soha be nem gyógyuló sebeinél, az egymáshoz nagyon hasonlító sorsuk fájdalmainál. Erősebb az újabb kudarctól való félelmüknél. Erősebb annál, amit az egymás felé való megnyílás fájdalma okoz. A szavak ereje által ismerték fel, hogy a tetteknek és a gondolatoknak is ereje van. Teremtő ereje, amiből erőt lehet meríteni. Ezáltal akarva-akaratlanul tanították egymást. Hogy éppen ki volt a mester és ki a tanítvány, az sokszor összemosódott. Megtanulták és folyamatosan tanulják, hogy az élet szép, és a jó győz, hogy nem kell mindig beállni a sorban, és igenis megéri a sok szenvedés azért az icipici jóért, amit kaphatunk.

Megtanulták, hogy nem abban van az erő, hogy egymást nézik, hanem, ahogy együtt, egy irányba néznek. A szavakon túl abban is erőt találtak, ahogy egymás szemébe néztek. Az egyikük a másik szemében szivárványt látott. Szivárványt, ami erőt, reményt ad. Jelképe egy szövetségnek, és mostantól az ő közös kis titkuknak is. A másikuk egy fehér fényt látott. Nem olyat, ami elvakít, hanem ami vezet, biztonságot ad. Nem harsányságával hívja fel magára a figyelmet, inkább a hűséges ragaszkodásával. Sokak számára észrevehetetlen, de aki figyel rá, megláthatja.

Ami tüneményes ebben az egészben, hogy a szavak erejét arra is szeretnék használni, hogy azt a csodát, ami kettőjük között születik, szeretnék másoknak is megmutatni. Szeretnének hívni magukhoz másokat melegedni, mert olyan fagyos ez a világ. Ezt felismerve, és azt, hogy ha a sajátjukból adnak, attól nekik nem lesz levesebb, megtanulnak-megpróbálnak nyitni. Igaz félve, mert a nyitás rengeteg kockázattal-félelemmel jár. De szeretnék megmutatni a többieknek, hogy az élet szép, hogy a jó győz, és megéri küzdeni, a sokak számára szemmel láthatatlan, kis örömökért.

Melegeknek meleggé

Körülbelül egy éve mondhatom el magamról, hogy meleg-barát vagyok. Miért is foglalkoztat ennyire ez a kérdés? Mondhatnám azt is, hogy jogvédő vagyok, de ez annyira nem igaz. Szerintem ugyanis egy adott csoport problémáit leginkább a csoport tagjai látják át és ők is tudnak arra megoldást találni. Például ahogy egy kisgyerekes anyuka gondjait az érzi át legkönnyebben akik maga is átél vagy átélt hasonlókat, úgy a cigányság problémáinak megoldását is maguk a cigányok, és a melegek helyzetéből adódó problémáit is a meleg közösség tagjai ismerik leginkább és ők is tudják megoldani.

A rokonszenv egy kicsit máshol, a saját sorsomban-élethelyzetemben keresendő. Volt alkalmam először egy… Majd később több meleg ember barátja lenni. A bizalmat, megértést, felém irányuló szeretetet ezúton is köszönöm… Rájöttem, hogy a sorsunkban több a hasonlóság, mint a különbözőség. Nekem is meg vannak a saját szekrényeim, saját eltitkolni való dolgaim, saját küzdelmeim, bujkálásom, rejtőzködésem. Kezdhetném a sorból való kilógással, ami egész régóta jellemez. Küzdök az el nem fogadottsággal. Úgy is fogalmazhatnék, hogy más vagyok, mint a többiek... De ezzel a más-sággal, mint fogalommal alapvető gondjaim vannak. Ugyanis mindenki más. Vagy így-vagy úgy. Sajnos, olyan környezetben élünk, hogy ezt az eltérést a bevált társadalmi normáktól nem csak úgy fogalmazzák meg, hogy más, hanem úgy, hogy rosszabb. Sokszor anélkül, hogy az illetőt ismernék.

A gondolatmenetem kicsit általános, térhetünk akár a lényegre. Ami fájdalmasan érinti a hívő életemet, közösségben való részvételemet is. Mondhatnám, hogy nehéz a sorsom. Tudom, sokunknak nehéz. Számomra mégis az egyik legnehezebb dolog színt vallani, hogy milyen gondokkal, terhekkel küzdök nap-mint nap. Mondhatnám azt, hogy tizenöt éve családfenntartó vagyok, gyakorlatilag egyedül oldok meg olyan dolgokat, amire normális esetben talál az ember segítséget. Mégis, saját lábán az ember megtanul állni, a tapintatlanságot, közömbösséget sokkal nehezebben hordozza el. Igen, beszéltem a harcaimról, nehézségeimről, de vagy nem értettek meg, vagy nem akartak megérteni. Igen, kényelmetlen beleképzelni magunkat egy ember helyzetébe, aki nem lakásra gyűjt, hanem szemüvegre és nem a nyaralással van elfoglalva, hanem a végrehajtóval. Pedig diplomája van és dolgozik… Talán, ha nem küzdöttem volna és nem tartottam volna magam, komolyabban vették volna a nehézségeimet. De a sajnáltatás helyett a küzdelmet választottam, Beszéltem volna az örömeimről, de arra sem volt fogadókészség. Állandóan a problémáimra emlékeztettek, majdnem, hogy a fejemhez vágták, hogy mi az, hogy örülök, mi az, hogy elégedett és boldog vagyok…Pedig nehéz… Megtalálni azokat a kicsike boldogságokat, amik sok-sok negatív dolgot ellensúlyoznak…

Egyszóval, drága barátaim… Tudom, milyen bujkálni… Tudom, milyen csöndben maradni, amikor annyira boldog vagy, hogy az örömödet világgá kürtölnéd…Tudom, milyen két külön világban élni… Vágyni arra, hogy megismerjenek, mégis elbújni az ismeretlenségbe. Köszönöm, hogy köztetek úgy érezhetem, hogy közétek tartozom… Végül, sokszor, amikor gondolunk, mondunk, teszünk valamit, nem tudjuk, hogy akaratlanul is mit adunk a másik embernek. Köszönöm…