Sokunknak
megvannak a személyes történeteink. Megvannak az indokaink, az okaink, hogy
miért megyünk el a Pride-ra. Ki azért, mert érintett, ki azért, mert ugyan nem
érintett közvetlenül, de a barátai, esetleg családtagjai érintettek. Ki azért,
mert fontosnak tartja a kiállást a társadalom hátrányban lévő tagjai mellett.
Tavaly voltam először a Pride-n, és jó volt megtapasztalni a sokszínűséget.
Sokszínűség mind az LMBT közösség tagjai részéről, mind a támogatók részéről.
Mert támogatók, szolidaritást vállaló bátor kiállók voltak szép számban. És,
bár az ellentüntetők félelmetesebbek voltak, mint amilyen hatásuk volt végül is
a felvonulásra, ha a menetet megtámadják, mindegy, hogy a sérülést meleg ember
vagy egy szövetséges támogató szenvedi el. A végeredmény szempontjából mindegy,
hogy kit bántanak meg emberi béltóságban, kinek okoznak fizikai vagy talán
annál is súlyosabb lelki fájdalmat.
Idén
kicsit máshogy alakult mind az előkészület, mind maga a felvonulás. Részben,
mert egy csoport tagjaként együtt készültünk arra, hogy közösen állunk ki,
képviselünk, közlünk, kérünk bocsánatot… Másrészt, már a megnyitó beszédeket
olvasva is a hideg rázott. Belebozongtam, hogy ebben mennyi erő van. Hogy a
Pride már nem csak egy felvonulás, hanem lehetőség arra, hogy felhívja a
figyelmet arra, hogy a melegek éppúgy köztünk élnek, megismerhetőek,
megközelíthetőek, megszerethetőek. Szinte már jelképe lett egy tiltakozásnak,
hogy milyen sokat szeretnénk szót emelni a hátrányos megkülönböztetés, a
sokakra jellemző, prüdériából fakadó elfordulás, álszent elkülönülés ellen. Hogy
ez a rendezvénysorozat értéket teremt és mindannyian részesülhetünk belőle.
Most
először féltem… Féltem attól, hogy odafelé megtámadnak, hogy a menetet éri
támadás, hogy mi lesz, ha közénk bejutnak olyan emberek, akik belülről zavarják
meg a felvonulást…Ennek ellenére felvettem a szivárványszínű karkötőmet és a szivárvány
színű pólómat. Bár a biztonság kedvéért volt nálam álca-póló. A félelmem
egészen odáig tartott, amíg meg nem érkeztem az Oktogonhoz és egy szervező
széles mosollyal és felfelé mutatott hüvelykujjal nem üdvözölt. Azután rögtön
éreztem, hogy jó helyen, biztonságban vagyok. Utána valahogy minden félelmem
elpárolgott. Beszélgettünk, buliztunk, jól éreztük magunkat. Mindenki
mosolygott mindenkire, felszabadult volt, és egyátalán nem érződött, hogy ki
van jelen érintettként és ki támogatóként. Már a menet közben is arra
gondoltam, hogy jó lenne ezt a hangulatot tovább vinni. Átmenteni a
hétköznapokra, ahol ugyanúgy szükség van a szolidaritásra, a másik melletti
kiállásra. Mert mindannyiunkból lehetnek áldozatok, szenvedhetünk el hátrányos
megkülönböztetést. Itt megtapasztalhattuk, hogy a szolidaritásban mennyi erő
van, hogy a másik öröme lehet az én örömöm is. Jó lenne folytatni, az év 365
napján át…
