Hit-humor-hűség

Ha 10-15 évvel ezelőtt találkozol velem, azt valószínűleg azt gondoltad rólam, hogy egy elég konzervatív hívő vagyok. Rendszeresen jártam a gyülekezetbe, hetente többször is, igyekeztem egyre több feladatot és szolgálatot vállalni. Szívemen viseltem az egész közösség ügyét, szerettem beszélgetni a testvérekkel, volt, akit rendszeresen látogattam is. Meg voltam róla győződve, hogy nekem csak hívő barátaim lehetnek és majd azon a szép napon életem párját is a gyülekezetben találom meg.

Komolyan vettem a tanítást, igyekeztem a szerintem Isten által elém állított zsinórmérték szerint élni. Számomra a nyaralást a nyári hitmélyítő táborok jelentették. Szabadságom-szabadidőm nagy részét is a hitmélyítő alkalmakon, gyülekezeti szemináriumokon, hétvégéken töltöttem. Igyekeztem sokat foglalkozni az igével, bíztam abban, hogy Isten elrendezi az én romos életemet is. Minden nap éreztem Isten közelségét, erejét. Rengeteg energiát szabadított fel bennem.

Később lassan-lassan kezdtem magányosnak érezni magam. A helyi közösségben nem találtam rokonlélekre. a korábban nagy becsben tartott alkalmak is kiüresedtek. A korosztályom nem képviseltette már magát, szolgálatra nem kértek fel, így a további részvételt szükségtelennek tartottam. Úgy éreztem, hogy szabályok, elvárások vannak, de nincs meg az a nyugodt, bizalmi légkör, ahol töltekezhetek. Úgy éreztem, hogy engem tesznek felelőssé a különösen nehéz családi helyzetem miatt is. Egyre kevesebb lett az öröm, több a fájdalom.

Aztán részben saját döntésem miatt, részben talán a (számomra nem létező) véletlenek összejátszásának köszönhetően alapvetően megváltozott az életem. Sok-sok csalódás, kiábrándulás után, elköltöztem a városomból, ami azt is jelentette, hogy otthagytam az addig bölcsőmnek tartott gyülekezetemet. Talán tudtam, hogy mit akarok, talán csak azt, amire vágyok. Talán tudtam, hogy mit szeretnék, talán csak azt tudtam, hogy mit nem szeretnék.

Továbbra is fontosnak tartottam, hogy találjak gyülekezetet. Ugyan rendszeresen jártam közösségbe, de igazi lelki otthont nem találtam. És itt jön be az, hogy Isten a maga sajátságos humorérzékével elkezdte felnyitni a szemem. Ugyan közösséget nem találtam, de kaptam világi barátokat. Jelenleg is a három, hozzám legközelebb álló ember nem hívő. Kezdett felnyílni a szemem rengeteg értékre, amiktől távol tartottam magam, csak azért mert nem hívő. Kezdtem nyitottabb lenni, és az egyértelmű elutasítás helyett kíváncsi lettem. Kicsit más szemszögből, más mércével látom a dolgokat. szépen fogalmazva az Ige betűje helyett annak szelleme szerint szeretnék élni.

Továbbra is fontos a hit, Isten életem egyedüli mércéje. Gondviselőm, vigasztalóm. Csak már én nem úgy vagyok a magam mércéje, ahogy addig voltam. A korábban tapasztalt elutasítás, háttérbe szorítottság ugyan még mindig fáj, de kaptam helyette olyan élményeket, megtapasztalásokat, amikor érezhettem, hogy fontos vagyok és szükség van rám.

Végül, de nem utolsósorban, még egy lényeges kérdésben megváltozott az addig megingathatatlannak hitt nézőpontom... De ez már egy másik történet.

Tündérmanó

Ha figyelmesen olvastátok az eddigi történteket, valószínűleg emlékeztek a kis tündérre. Aki eddig nem találkozott vele, érdemes bemutatni. Ő egy különleges kis tündér. Egy kicsit kócos a haja, szeret hangosan nevetni (de ha úgy adódig, bánatában sokat sírdogál), nem olyan szabályos kis tündér, mint amit elvárunk a tündérektől. Nincs is neki sok barátja. A tündérek között se, de máshol sem. a különlegességét még az is tetézi, hogy meg van jelölve egy különleges jellel. Ha úgy vesszük, ehhez a jelhez sok vér tapad, az átlagemberek (és tündérek… ) között sem egyértelműen pozitív a megítélése. De a kis tündér nem azért viseli ezt a jelet. Az életének más az alapja. Bízik Valakiben, Akinek a kezébe tette le az életét, Aki számára az egyetlen vigasztaló, megtartó, gondviselő.

Az utóbbi időben sokat tanakodott magában a kis tündér. Sokat tanult, igyekezett mindenhol becsületesen helytállni, szorgalmas volt, ahogy tőle telt, de úgy érezte, az élete nem igazán halad előre. Úgy gondolta, hogy kellene lennie a fáradozásainak valami eredményének. Az is bántotta, hogy mindenhonnan kilógott a sorból. Először próbálkozott mindenkinek megfelelni, de utána rájött, hogy érdemes a maga útját járnia. Szeretett volna nyomot hagyni az emberekben. Szerette volna, ha van valami, ami jobbá teszi, elsősorban természetesen a szűkebb környezetét, de később a világot. Sokszor úgy érezte, hogy az az üzenet, amit szeretne tovább adni, nem érdekli az embereket. Igaz, amit képviselt, az nem trendi, nem illett bele az éppen aktuális, a korszellem által képviselt értékekbe. Nem adta fel, újra és újra próbálkozott, több-kevesebb sikerrel.

Mígnem egy nap találkozott egy kis manóval. Ő is egy különleges kis manó volt, ő is meg volt jelölve ugyanazzal a különleges jellel, mint a kis tündér, de nem csak azzal. Ő egy másik jelet is magán viselt, egy különlegesen szép jelet, ami sajnos sokak számára a gyűlölet forrása lett. Látszólag talán nem sok hasonlóság volt közöttük, de idővel (nem is kellett hozzá sok idő), felismerték, hogy sok közös vonás van bennük. A kis tündér különösen örült, hogy a kis manó ráébresztette, hogy milyen fontos a szeretet, a másikra való odafigyelés. Őszintén beszélhettek egymással, örömeikről-gondjaikról, kérdéseikről vagy csak úgy bármiről. Hogy a kis manó erről mit gondol, kérdezzétek meg tőle. A kis tündér nagyon boldog, mert megerősödhetett abban, hogy igazán a Szeretet a fontos, ami megtartja a világot.

Profán miatyánk

Mi atyánk…Szóval, szia apu!

Tudod, engem kurvára nem érdekelnek a menekültek, se a cunami, se a háborúk. Semmi közöm hozzá. Engem az érdekel, hogy miért hagysz mindig a szarban. oké, hogy megígérted, hogy velem leszel, és nem fogok kikészülni totálisan, de nem fogom fel, hogyhogy nem veszed észre, hogy nem bírom tovább. Már elegem van, hogy miért nem jutok egyről a kettőre. Miért kell számolgatnom a hó végén, miért hagyod, hogy mindenki hülyére vegyen. Neked tanultam, hogy te megveregesd a vállam és büszke legyél rám, akkor most miért hagytál magamra?

                Köszi, hogy örökbe fogadtál, de miért nem adsz egy, legalább egy embert a közelembe, aki hasonlóan gondolkodik, mint én? Miért kell a te állítólagos gyermekeidtől, az én állítólagos testvéreimtől, a te állítólagos kiválasztott, elhívott embereidtől olyan sok tapintatlanságot, fájdalmat elviseljek? Köszi, hogy velem voltál akkor is, amikor hajszálon múlt minden, tényleg tök rendes vagy, hogy nem hagytál magamra szemtől szemben a végrehajtóval, de ezen a kurva földön miért nem tudtál végre-valahára rendet tenni? Hogy csak a felszínes marhaságoknak, plázacicáknak van értéke, azok után bomlik mindenki, a magamfajta küzdő lelkek meg esténként vizesre sírják a párnájukat és egyedül fekszenek le.

                Amúgy rendes tőled, hogy soha nem voltam munkanélküli és hajléktalan de ha te olyan nagy gyógyító vagy, akkor a szüleimet miért nem tudtad megszabadítani, meggyógyítani? Miért raboltad el tőlem a fiatalságom? És, ha ennyi mindent elvettél, miért nem adtál valamit cserébe? Miért nézted, amikor vágyakozom és sírok és várok és nem teljesül és tovább várok, sokszor a semmire.

                Amúgy köszi, hogy megtanítottál a kis dolgoknak is örülni, hogy adtál barátokat, akkor és ott, amikor és ahol nem számítottam rá. Köszi, hogy egy-egy mondattal átlendítettél a holtponton. Köszi, hogy van mit enni és hogy meleg van. De nem értem, miért csináltál belőlem ilyen földönkívülit, aki minden sorból kilóg.

                De különben tudom, hogyha felmásznék a Szabadság-hídra és leugranék, akkor is a te kezedbe esnék!

Szívvel látó szivárvány

Élt valahol, a messzi távolban, messze mindentől és mindenkitől, távol a kíváncsi szemektől egy kis tündér. Érdekes kis tündér volt. Nem volt sokkal szebb a társainál, igaz, csúnyább sem. Nem volt különösebben ügyes, talán semmi rendkívülivel nem rendelkezett. A társai közül eléggé kilógott, nem nagyon voltak barátai, mondhatnánk úgy is, hogy egy magányos kis tündér volt. Miért volt annyira magányos? Talán az érzékenysége, talán a félénksége miatt, talán azért, mert nem tudta olyan könnyen feltalálni magát. Sokat szomorkodott ugyan, de nem adta fel, hogy találjon egy barátot-,hogy úgy mondjam, - egy lelki társat. Nagyon szeretett az erdőben sétálni. Közben hol énekelt, hol imádkozott, hol csak a gondolatait rendezgette. Egy ilyen szép, derűs estén, amikor egy felhő sem volt az égen, a bársonyosan sötétkék égen megpillantott egy kis csillagot. Ő is különleges volt, mégpedig azért, mert szivárvány színű volt. Hasonlított a kis tündérhez abban, hogy ő is magányos volt. A társai kinézték maguk közül. A színe miatt vagy a különösen kedves, szeretetteljes természete miatt, azt nem tudjuk. Beletelt egy kis időbe, és sok beszélgetésbe, de azt vették észre, hogy egymásban barátra leltek. Alig várták, hogy találkozzanak. Mindent megosztottak a másikkal, örömüket, bánatukat, gondjaikat, vágyaikat. Amikor már elég jól ismerték egymást, a legbensőbb titkaikat sem féltek elmondani, bár, talán ez a barátság olyan volt, hogy többnyire nem volt szükség szavakra már kitalálták egymás gondolatait.

Igazán mind a kettőjük életében az volt a nehézség, hogy nem találtak párra. Mert, valljuk, be, ahogy az embereknél-az ember igazi társa egy másik ember lehet, nem egy kiscica, egy kiskutya vagy bármi efféle, a csillagoknál és a tündéreknél sincs ez másként. Igyekeztek ugyan egymásnak segíteni, amiben csak tudtak, a lelkük mélyén érezték, hogy nem tudják egymást életre szólóan boldoggá tenni. Természetesen a Nagy Rendező tudja, hogy nem jó az embernek, de a csillagnak és a tündérnek sem egyedül lenni. Kis idő elteltével a csillag felfedezett egy másik kis csillagot, aki éppolyan szivárvány színű volt, mint ő. A kis tündérnek meg egy erdei manó jutott társul. Mindannyian boldogok voltak, nem érezték a barátságuk megfakulásának, hogy kevesebb időt töltenek együtt, örültek a másik örömének (talán jobban, mint a sajátjuknak.). A kis tündér boldogan vette észre, hogy annyira szépen csillog a kis csillag szeme. és eltűnt belőle a szomorúság. A kis csillag is örült, talán annak, hogy a kis tündér már nem csak őt fárasztja a kíváncsi kérdéseivel és a keserédes viccelődéseivel, de annak is, hogy visszatért a szép mosoly az arcára.

Teltek-múltak a hónapok, és a kis tündérnek közeledett a születésnapja. Tanakodott a két kis csillag, hogy mivel tudná meglepni. Valami olyasmire gondoltak, ami igazán egyedi és amit nem fog egyhamar elfelejteni. Amiről ők jutnak az eszébe. (És persze, nem kerül sokba. Noha az ajándék értékét nem pénzzel mérik). Sokat tanakodtak, gondolkodtak azon, hogy mit szeret, minek örülne a kis tündér. Olyasmit nem szerettek volna neki adni, amiből neki ezer is van, olyat sem, amit magának is megvehet. Végül különös ötletük támadt. Jó előre készültek rá, igyekeztek mindent a legnagyobb titokban csinálni, nehogy a kis tündér megsejtsen valamit. Sejtitek már, mi lett az ajándék? A kis tündérnek a születésnapjára elhozták a szivárványt. Lett is hatalmas öröm és meglepetés! Tényleg olyan ajándékot kapott, amit soha nem fog elfelejteni, és amiről mindig a barátai fognak az eszébe jutni. Igyekezett ugyan titkolni, de az örömtől a szembe szökő könnycseppekben megcsillanó napsugárban is felfedezhette a szivárványt, aki arra járt. Ettől a naptól kezdve a kis tündér, és a többiek számára is a szivárvány nem csak egy csodálatosan titokzatos fénytüneményt jelentett, hanem annál sokkal-sokkal többet. Barátságot, szövetséget, szeretetet, és azt, hogy ők mindannyian már soha nem lesznek egyedül.