Ha
valaki megkérdezi, mindig azt válaszolom, hogy nem szeretem a karácsonyt. Ez valóban így van. Fájdalom, félelem, magány,
egyedüllét. Nem tudok róla beszélni, mert mindenki örül és boldog és együtt van
a család. Én meg összeszorult szívvel várom, hogy mi lesz, mi jöhet még,
valami, ami a tavalyinál is rosszabb, és ha meghallom a karácsonyi énekeket,
belülről mar a könny és öklendezek. Vannak sebek, amik nem múlnak el,
évek-évtizedek múlva sem.
Várakozva...
Tulajdonképpen könyörögnék, hogy legalább a decembert várják meg. Hogy ne
legyen már októberben is tele a bolt csokimikulással és csillogó karácsonyi
díszekkel. Így elvész az ünnepnek a lényege, az ünnep mivolta.
Hálás
vagyok, hogy idén máshogy lehet. Máshogy készülhetek az ünnepekre. Hálás
vagyok, hogy kórusban énekelhetek, és a próbák során újra és újra átélhetem az
átélhetetlent, a megfoghatatlant. A földre közénk lejövőt. Hálás vagyok, hogy
vannak olyan embereim, barátaim, akiknek készíthetek ajándékot. És az
ajándékkészítés is elvarázsolhat, elrepíthet egy olyan dimenzióba, ahol tényleg
a szívünkkel látunk. Köszönöm, hogy segítetek vágyakozni. És hinni abban, hogy
a vágy valóra válhat. Hogy újból átélhetem, hogy a ti örömötök az én örömöm,
hogy megköszönhetem, hogy adhatok.
Talán
az idei év másról is szólhat. A háláról, hogy lehetnek még álmaim, és jó, hogy
még nem mondtam le róluk. Hogy az élet több annál, mint a bevétel-kiadás oldal
között lavírozás, a száraz tények, adatok, a racionalitás megfoghatósága,
megingathatatlansága. Szembenézni a félelmeimmel. Bízni abban, hogy valóra
válhat, amit dédelgetek. Mert talán nem véletlenül vannak álmaim-vágyaim. talán
nem véletlenül érzem azt, hogy nem egészen jó, ami most van. Hogy szeretném
magam megmutatni. Szeretnék adni. Mert annyi minden van, amit kaptam, és bízom
abban, hogy lesz, akinek pont az kell és pont így, ahogy én tudom adni. Hogy az
a sok mélység nem véletlen volt az életemben. Mert nem csak mélység volt, hanem
sok csoda is. Talán már magam sem hiszem el, de voltak.... És most arra van
szükségem, hogy csodálat éljek át és csodákat mutassak meg. Hogy ne rejtsem el,
amit kaptam. És talán ehhez az kell, hogy levegyem azt a ruhát, ami bár
kényelmes, de mégsem az enyém. Nem illik hozzám. Le kell számolnom azzal, hogy
ahhoz, hogy másként folytassam, változtatnom kell. Bízni abban, hogy ha az én
utamat fogom járni, meg lesz a békém, a sikerem, a boldogságom, a biztonságom.
És most vállalni kell érte a bizonytalant, és igen, a kudarc lehetőségét is.
Hogy mégsem kellek, hogy mégsem kell, amit adni tudok, de nem baj. Legalább az
a békességem meglesz, hogy megpróbáltam és kiálltam és vállaltam és mertem.
Mert
áldozatot kell érte hozni. Valahogy nekünk, talán nem erre a földre való
embereknek eleve nehezebb. Mi nem tudunk lavírozni, nem tudunk ügyeskedni, nem
tudunk a másik hátán előbbre jutni. Mi csak azt becsüljük meg, amit mi értünk
el. Mi csak égni tudunk, nem parázslani vagy pislákolni. Mi mindent egy lapra teszünk
fel. Csak lent van vagy fent, de soha nem felemásan. Igen, ha bukunk, nagyot
bukunk. Ha kudarc ér, az a teljes megsemmisülésig hatol. De csak így, teljes
szívvel-lélekkel érdemes. Köszönöm.
Talán
így élhetőbb a karácsony. Hogy az angyal szárnyán ott az álmom.
