2016. szeptember 19., hétfő

Szeretet-lista



Ha ott vagy minden bibliaórán és Istentiszteleten, de érkezel elsőnek és te távozol utolsónak, de az embereket aszerint osztályozod, hogy ki keresztény és ki nem, jobb lenne, a Bibliádat ajtókitámasztásra használnád. Ha az egyházi hozzájárulást mindig megfizeted, de ha megismerkedsz egy keresztény emberrel, de már rögtön megvan róla a véleményed, csak azért, mert nem úgy, nem akkor, nem ott imádkozik, ahol te, akár gyújtóst is csinálhatnál a Bibliád lapjaiból.
A szeretet leleményes, mint amikor titokban egy szendvicset csempészel az éhes munkatársad asztalára. A szeretet nagyvonalú, mint amikor „véletlenül” több megállóval később szállsz le, akkor is, ha vissza kell utazzál, mert egy barátod egy fontos dolgot mondott el, és nem akartad félbeszakítani. A szeretet nem bunkó, mint amikor szólsz a pénztáros lánynak, mert többet adott vissza. A szeretet tapintatos, mint amikor nem faggatod az ismerősöd, hogy miért pont azt a házat, autót,cipőt vagy bármiegyebet vesz meg. Úgyis tudod, hogy arra van pénze, és legalább te nem szégyeníted meg. A szeretet ugyan nem balek, de elviseli, ha néha ő húzza a rövidebbet. A szeretet  igazságos, de törekszik a szolidaritásra, a segítésre, a másikra való odafigyelésre. A szeretet nem hazudik. nem mondja a kisgyereknek, hogy szépen rajzol, de megdícséri, ha ügyesen fut, bukfencezik vagy fára mászik. nem mondja a barátnőjének,hogy „Jé, mennyit fogytál!”, de megköszöni az együtt töltött, szép hétvégét. A szeretet kész tanulni másoktól, és meghallgatni az embereket, akkor is, ha jóval fiatalabbak, más iskolai végzettségűek vagy kulturális hátterűek. A szeretet észreveszi és megköszön más emberek figyelmességét. A szeretet nem csak arra törekszik, hogy szép gondolatokkal legyen tele a Facebook-üzenőfala, hanem igyekszik megélni mindezt a mindennapi életgyakorlatában is. Rosszul esik neki minden bántás, de ő akkor is a szépre törekszik. Tudja, hogy Kegyelemből él, ezért nem tör pálcát se a nyers modorú munkatárs, se az ingerült ostás kisasszony felett. Tudja, hogy neki sem sikerül mindig.
A szeretet nem várja meg, hogy felé közeledjenek, ő megy elébe. Megszólítja a nénit a templomban vagy a kisgyerekes anyukát a buszmegállóban, akivel minden nap találkozik. A szeretet nyitott, nem csak azt hallja meg, amit meg akar, sőt figyel is. Nyitva van a szeme és a füle, arra is, amit a másik talán nem mert elmodani. A szeretet nem nézi folyton az óráját, kész adni az idejéből, ha már a másik megtisztelte a bizalmával. Érdeklődő, nem tapintatlan, tudja, hogy idő kell egy barátság felépüléséhez és elfogadja ha valamiről a másik még nem akar beszélni. A szeretet tudja, mikor van itt az ideje a vidámságnak, de mindig a másikkal nevet és soha sem rajta.
A szeretet kész bocsánatot kérni, és nem szegi kedvét, ha valami neki nem sikerül, hanem úja elmegy Ahhoz, akitől minden jó származik.

2016. szeptember 1., csütörtök

El nem hervadó koszorú



Véget ért az Olimpia. Hálás téma volt. Hasonlóan az időjáráshoz, az iskolakezdéshez és a menekültkérdéshez, nagyon jól lehet róla beszélgetni úgy, hogy tulajdonképpen nem mondunk semmit. Szakmailag is sokan elemezték, mondtak jót és rosszat, áradoztak, átkozódtak. Úgy érzem, most, hogy a roham lecsengett, megosztom én is a gondolataimat.
Ha régóta, több évtizede ismersz, lehet, hogy úgy gondolod, hogy meghibbantam, sőt, orvosért rohannál. Ugyanis jópár éve már nem hoz lázba az Olimpia. Ne értsd félre, ugyanolyan nagy szurkoló vagyok. Lázba hoz bármi, ahol magyarok szerepelnek. Követem a sporteseményeket... De valahogy ez már más. Úgy érzem, ez már egyre inkább nem a sportról szól. Itt már doppingszer-gyártók, sportszer-fejlesztők és sportdiplomaták versenyeznek egymással. Mindent átszőtt a korrupció. Rég nem a nemzeti összetartozásról szól, itt már profi sportolók küzdenek, nemes, de egyre inkább nemtelen eszközökkel, akiknek ez a megélhetésük, ez a bevételi forrásuk. Majdnem minden kiválasztás igazságtalan. Belegondolni is félelmetes, hogy egy gyerek miken megy keresztül, amíg eljut addig, hogy eljuthat egy világversenyre. Itt már messze nem az egészségről van szó, hanem sok fiatalról, akiknek elveszik a fiatalságát, akiknek a sporton kívül nincs semmi élete. Itt nincs barátság, csak eredmények vannak, hajcsárnak beillő edzők, a teljesítőképességük végső határáig agyonhajszolt gyerekek, akik igen hamar a barátság helyett az egymással való versengést tanulják meg. Hozzátéve, hogy mindez milyen sok áldozatot kíván a szülőktől.
Sajnos, sok sportolónak semmit sem jelent a címeres mez. Akinek jelent valamit, azok mi vagyunk. akik büszkék vagyunk a magyarságunkra. akik könnyes szemmel, legszívesebben a rádió előtt is felállva hallgatjuk a himnuszt. Akik büszkék vagyunk a magyarságunkra. számunkra a nemzeti ünnep nem csak azt jelenti, hogy akkor nem kell dolgozni menni. Számunkra fontosak a nemzeti értékek, a népművészet, a népzene, népdal, közös anyanyelvünk. Büszkék vagyunk tudósainkra. Hálás vagyok, hogy pont magyarul, pont nekünk írtak a költőink, gondolataik találkoztak a mi gondolatainkkal, szívdobbanásuk a mi szívünk dobbanásával, több évtized múltán is. Hálás vagyok a színészóriásokért, akik tolmácsolásában mindez átélhetőbbé vált.
Ne érts félre, nagyon fontosnak tartom a testmozgást. De ugyanúgy, mint az összes többi tevékenységet, amikor nap, mint nap feszegethetjük a korlátainkat, új és új célokat tűzhetünk ki magunk elé. Amikor fejlődhetünk, erősebbek, hajlékonyabbak, teherbíróbbak, ellenállóbbak leszünk. Amikor egy kicsit távolabb kerülnek a mindennapi gondok, problémák. Amikor rájövünk, hogy eredmény, siker csak áldozathozatal útján lehetséges. Talán mosolyogsz rajra, de, ha az iskolai testnevelésórákból indulunk ki, az arra lett volna jó, hogy örökre megutáltatják velem a testmozgást. ugyanez a helyzet az iskolai rajzórákkal és a kézművességgel is, de ez kicsit más téma. ó dolog sportolni. Feltölt, átmozgat, erőt ad. Mindez persze jól jön a mindennapokban is. Amikor sorbanállni, cipekedni, busz után futni kell. Talán akkor jobban leszek magammal is. Persze, Felülről kapott segítséggel. És akkor a mindennapok hőseivé válhatunk. Valós célokért küzdve, sokunk által elérhető eszközökkel. Elfogadva a kudarcot, azt is, ha most nem megy, nem sikerült. Lehet, hogy holnap fog. Megtanuljuk értékelni az eredményeken kívül az odavezető utat is. Amit talán senki nem lát, senki nem becsül, csak mi. Meglátjuk a munkát, az erőfeszítést a másik ember életében, és akkor nem ellenfelekként, hanem egymást kiegészítve, barátokként tekintünk egymásra.

2016. augusztus 13., szombat

Mászd meg a Rám-szakadékot!



Sokféle tapasztalataim vannak azzal kapcsolatban, ahogy a körülöttem lévők reagálnak arra, ha valami különösbe, furcsába, szokatlanba, merészbe szeretnék belefogni. Valaki bátorít, együtt örül velem, lelkesít, szorít nekem. De sajnos vannak körülöttem negatív emberkék, akik  kapásból le akarnak beszélni. Sokszor nem a saját meggyőződésük hanem a kényelmességük, kudarcaik, lustasága ikmiatt. Természetesen meghallom ezeket a hangokat is, mert soha nem lehet tudni, kitől, mikor kapok olyan tanácsot, segítséget, inspirációt, ami utat mutat a jövőre nézve. De kellő megfontolás után beteszem a megfelelő fiókba... Például, miért megyek tornázni, miért nem pihenek, punnyadok inkább. Igen, nem sok látszatja van, de tudom, hogy szükségem van a rendszeres testmozgásra. Tudom, hogy milyen az, ha hiányzik. És így mindig meg kell küzdenem, az ellenfél pedig én magam vagyok. Vagy miért szeretnék kiállni a kézműves alkotásaimmal a nyilvánosság elé. Úgy sem érdekel senkit, úgyis rengeteg kézműves van, és úgysem lehet belőle megélni. Az lehet, de azt az utat, amit én bejártam, nem járta be senki. Amit én kaptam és rájöttem a küzdelmeim során, csak én tudom. És szeretném továbbadni. Lehet, hogy van más, aki szintén magányos harcos, piréz, egészen addig, amíg nem találkozik egy hasonszőrűvel. Nekem is jól esik, ha erőt, lelkesítést kapok másoktól. talán ugyanilyen erőforrás lehetek mások számára.
Legújabb ilyen próbatétel számomra a Rám-szakadékba tervezett kirándulás volt. Aki ismer, tudja, hogy furcsa a mozgásom. Bár szeretek tornázni, mozogni, az ilyen bonyolult,nagy koncentrációt jelentő feladatok kihívást jelentenek a számomra. Most ráadásul annyival nehezült, hogy nem a megszokott „csapattal”, hanem számomra idegenekkel kiegészülve terveztük a kirándulást. Felmerült bennem, hogy ki kell-e magam tenni gúnyolódásnak, bántó megjegyzéseknek olyan emberektől, akik nem ismerik a furcsaságom. Csúnya szóval: kell-e magam exponálni idegenek előtt? Ráadásul tudtam magamról, hogy több helyen segítségre szorulok. Kérjek segítséget egy idegentől? Én, aki igyekszem elkerülni az olyan helyzeteket, ahol mások segítségére, jóindulatára vagyok szorulva, akár a legapróbb dolgokban is? Kaptam egy olyan lehetőséget, hogy talán hagyjam ki és ne menjek. Aztán eszembe jutott három drága lélek. Nem egyeztettem velük,így nem nevezem meg őket,  de rájöhetnek, kikről van szó, mert megkapják ezt az írásomat privát üzenetben is. Eszembe jutott, hogy ők sokszor erőt adtak, bátorítottak, hogy ne adjam fel. nem csak ebben a konkrét esetben. Bármikor számíthattam rájuk, hogy ne féljek. Így a tőlük kapott erővel felvértezve döntöttem úgy, hogy nekivágok. Hogy nem engedem, hogy a félelmem legyőzzön. És ha túl leszek rajta, akkor büszke lehetek, hogy megcsináltam. És ihatok az ő egészségükre is.
Talán furcsa, hogy számomra a Rám-szakadék ilyen problémát okoz. De mindannyiunk életében lehet ilyen rám szakadék, ahol megmérettetünk. Ahol mérlegre kerülünk, és, ha legyőzzük magunkat, biztos, hogy nem találtatunk könnyűnek. Ha másnak nem, a magunk szemében... Egy győzelemmel lehetünk gazdagabbak, egy pozitív tapasztalattal, ami hosszú időre, az élet számos megpróbáltatásaiban erőt ad.

2016. július 30., szombat

Ági, a szökdelő víziló



Ez egy különleges mese. A végén kezdődik, mégpedig a azzal, hogy, mint a mesék általában, boldog véget érnek. A mi mesénk is hasonló. A kislány, akit Áginak hívnak, barátokra lelt. Mivel nem volt nádszálkarcsú, ennek ellenére szeretett mozogni, és igen gyorsan, szinte futva közlekedett, a Szökdelő Víziló nevet kapta.
Mindannyiunk sorsa különleges. Kinek könnyebb, kinek nehezebb. Valaki megkapja a családjától azt a kellő lelki muníciót, amivel felvértezve indulhat neki a világnak. Valakinek szorongás, állandó megfelelési kényszer jut osztályrészül. Valaki könnyen barátkozik, valakinek a sok gúnyolódáson kívül azzal is meg kell küzdenie, hogy nincs igazi barátja. Az élet igazságtalan. A mesékben szinte mindig igazság van, és mindig győz a jó. Mesénk hőse sem volt mindig biztos abban, hogy a fájdalmas, kijózanító valósággal küzd meg nap mint nap, vagy a mesevilág újabb csatájával néz szembe, azzal a megnyugtató ténnyel, hogy, ha egy-egy csatát elvesztünk, a vége úgyis boldog lesz. A legkisebb királyfinak sem volt egy perc nyugta sem, mert vagy éppen csatába ment, vagy a hétfejű sárkánnyal hadakozott. A legkisebb leány sem tétlenkedett egyik mesében sem, hiába zavarták el otthonról, igyekezett valahova elszegődni, hogy bizonyítsa a szorgalmát, rátermettségét.
Mesénk hőse is elég mozgalmas életet élt, igaz, nem küzdött meg egy sárkánnyal sem, s mostoha sem keresztezte útját. Hétköznapi élethez méltóan, hol a tanulás által támasztott akadályokat vette több-kevesebb sikerrel. Később a megélhetéssel küszködött. Sokáig magányosan élt, amíg meg nem találta a párját. Számtalan családi és anyagi probléma gördített követ a lába elé, de ezeket a köveket igyekezett lépcsőknek használni. Sokszor volt magányos, a környezete nem igazán értette meg őt. Ő mégis ragaszkodott az elveihez, ahhoz, amikhez sok küzdelem árán eljutott. A sok fájdalom ellenére nem lett kérges a szíve. Hitt abban, hogy a szereret tartja össze a világot, hogy a segítőkészségnek van értelme. Hogy a gyengébbe belerúgni nem érdem. Hitt abban, hogy létezik, igaz, őszinte barátság. Tudta, hogy mi a különbség aközött, hogy velem nevetsz, vagy rajtam nevetsz.
Ha körül nézett, rengeteg érdek-barátságot, felbomló kapcsolatot látott. Az emberek tőkét kovácsoltak a másik gyengeségéből, nem nemes küzdelemben, hanem alantas eszközökkel akarták egymást legyőzni. A gyengébb emberek hamar gúnyolódás, megszégyenítés, pletyka áldozataivá váltak. Kiveszőben volt az empátia és a szolidaritás. A kislány nem szeretett volna ezekbe a csatározásokba belefolyni. Önzetlenségre törekedett, tiszta érzelmeken alapuló kapcsolatokra. Persze idővel megtanulta magát megvédeni. És kereste a barátait, mert hitte, hogy vannak.
Aztán egy nap találkozott valakivel. Hasonlóan nehéz sorsú emberke volt, mégsem ez volt közöttük az összekötő kapocs. Nagyon sokat viccelődtek. Többek között azon, hogy Áginak korántsem volt kecses alakja és szép mozgása. Ennek ellenére állandóan szaladt, néha ugrált. Emiatt a Szökdelő Víziló nevet kapta.
Volt egyszer egy kislány, akit Áginak hívtak, és nagyon nem találta a helyét a világban. Így kezdődött a mese... De ez lassan a feledés homályába merült.

2016. június 28., kedd

Az örök élet elixírje



            Volt egyszer egy kis tündér. Különös kis tündér volt, ugyani nem élt azokkal az előjogokkal, amikkel a tündér-lét járt. Szerettet kirándulni az emberek világába. Ez sajnos nagyon kockázatos lépés volt, ugyani így, a sok öröm mellett sok keserűséggel is szembesülnie kellett. A tündérek különös világban éltek, ahol nem volt sem öregedés, sem elmúlás, sem betegség. Sajnos az embereknek mindezzel nagyon hamar számolniuk kellett. Nehezen szokta ezt meg a kis tündér. Nem értette, miért van az, hogy a szomszéd nénit miért látja egyik nap és utána miért nem. Miért van az, hogy utána sokan, sokáig fekete ruhában járnak és sírnak, szomorúak. Miért an az hogy a másik néni már olyan nehezen jár és egyre többet panaszkodik a fájdalmai miatt.
            Elhatározta, hogy segíteni fog. Mindet bevet, ami a tündér mivoltjából adódik. Nem tudta elfogadni, hogy az ember-gyerekeknek el kell búcsúzniuk az imádott nagymamájuktól. Az is dühítette, hogy az idős embereket nem lehet meggyógyítani, hogy nekik már mindig fájni fog, sőt, egyre jobban. Minden követ meg akart mozgatni, hogy ez ne így legyen. Hogy legyen egy olyan csodaszer, ami által elmúlik a bánat, a fájdalom. ami enyhülést ad az idősnek és a fiatalnak egyaránt.
            Egyik nap elindult, elhatározta, hogy  addig nem megy haza, amíg a küldetése végére nem ér. ment, mendegélt, közben találkozott, beszélgetett rengeteg emberrel. Egyetlen egy lehetőséget sem szeretett volna elszalasztani, hisz soha nem tudta, mi viszi sikerre nemes küldetését. Mindenkivel szóba elegyedett, és mivel egy kedves, közvetlen kis tündér volt, mindenki szívesen mesélt neki. Mesélt a fiatal, megosztva som örömét, boldogságát. Mesélt az idősebb is, boldogan visszatekintve a fiatalságára, boldog éveire, amikor egészséges volt és azt hitte, hogy mindent megtehet. Sajnos előbb-utóbb mindenkinek volt valami fájdalmas emléke. Vagy arról, hogy valakit el kellett veszítenie, vagy arról, hogy utolérték a betegségek. Amik a fájdalmon kívül azzal is szembesítették, hogy nem élheti tovább a megszokott életét, egyre inkább segítségre szorul. Találkozott sok emberrel, volt, aki fájdalmasabban, keserűbben fogadta a szembesülést, az elmúlással, volt, aki békességes nyugalommal tekintett életének erre az új szakaszára is, de azt észrevette, hogy valahogy mindenki számolt vele.
            Sok utat járt be, de végül neki kellett belenyugodni, hogy sajnos ez az emberi élet sajátsága és nem tud rajta változtatni. Nem tudja megóvni sem a nagymamát, sem az idős nénit, sem sokszor a fiatalt sem attól, hogy belássa, az élet véges. Hogy az ember-léthez hozzátartozik a fájdalom, a betegség, a beteg hozzátartozó ápolása éppúgy, a hogy örültünk a most megszületett keresztfiunknak, meghatódtunk az unokatestvérünk ballagásán, esküvőjén. Sajnos az időt megállítani nem tudjuk.
            Hazaért a kis tündér, és bár az örök élet titkát nem találta meg, az útja nem volt hasztalan. Rájött, hogy sokkal figyelmesebbnek kell lennie. Nem szalaszthat el egy lehetőséget sem, hogy beszélgessen, segítsen, kapcsolatot, barátságot teremtsen. Mert nem tudhatja lesz-e legközelebb. Talán kicsit szomorú véget ért a kis tündér kirándulása. De tudta ő, hogy semmiképpen sem volt hasztalan. Felismerte feladatát, örömmel folytatta tovább az útját. Rájött, hogy az öregedést nem fordíthatja vissza, az elmúlást nem állíthatja meg, de sok ember életét töltheti meg örömmel, amire emlékezni fog... Egészen addig, míg el nem indul minden élő elkerülhetetlen útján...