Tudtad,
tudtad, tudtad! Egészen biztos vagyok benne, hogy tudtad. Már, akkor, amikor én
el sem tudtam volna magamról képzelni. Annyira sziklaszilárdan biztos voltam
benne, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. Hogy te az ilyesmitől meg fogsz
védeni, mint, ahogy annyi mindentől
megvédtél. Vagy, ha nem is védtél meg, nem hagytad, hogy kiszolgáltatott
helyzetbe kerüljek. Most, akkor miért engedted? Vagy legalább, miért nem
szóltál, hogy így lesz? Veled keltem, feled feküdtem, szinte minden gondolatomat
kitöltötted...Most mégis szembe mentem veled. Kicsit sodródtam, kicsit akaratos
voltam, és még a bőrömet is védtem. Ott volt a kereszt a nyakamban, amit pár
hónappal ezelőtt vettem. Igaz, te a válladon hordtad... Én meg úgy gondoltam,
hogy annyira szeretlek, hogy a nyakamba veszlek. Még mindig nem értem, hogy
miért nem köptél szembe vagy miért nem tépted ki a nyakamból. Mert igazad van,
nem voltam méltó a viselésére. Jó, rendben van, nem öltem, de eljátszottam több
ember bizalmát. Jó, nem voltam olyan, mint Júdás, de ugyanúgy mentettem én is
az irhámat. Igen, fáj, hogy képes voltam hazudni. Aztán belekerülni az ördögi
körbe, amiből nem tudtam volna jól kijönni. Jó, rendben van, bántottak és nem
igazán úgy bántak velem, ahogy megérdemeltem volna, de akkor is... Nem lett
volna szabad azt az utat választanom. Akkor persze hiába idéztem magam elé,
hogy te minden emberért, és felvitted magaddal a keresztre, hogy értünk szenvedtél
meg ilyesmi. Amikor ott álltam, jottányi erőm sem volt, arra gondoltam, hogy
lefekszem a járdára és nem kelek fel többet. Olyan jó volt, hogy valahogy mégis
megelevenedett a sok blabla-szöveg. Hogy átéltem, hogy egyedül vagyok, hogy a
sajátjaim elfordulnak tőlem, hogy senkihez sem tudok menni. Átéltem, hogy
igenis bűnös vagyok és kegyelemre szorulok. Hogy hiába hiszem magamról, hogy
nem, de képes vagyok elesni. És akkor valahogy meglepődtem, hogy nem fordultál
el... Hogy tényleg igaz, hogy nem a bűné az utolsó szó, hogy neked mindegy,
hogyan, csak menjünk eléd. Hogy adtál egy új esélyt, nem elsőt, nem másodikat,
hanem sokadikat. Sokszor sokadikat. Valahogy olyan furcsa volt, hogy én, aki
addig mindent önerejéből oldott meg, ezt most nem tudtam. Most engedni kellett
a büszkeségemből, és azt mondtam, hogy nem megy. Te jöttél és azt mondtad, hogy
veled menni fog. Akkor azt mondtad, most már tudom, hogy veled megy azóta is.
