Az otthonom két ország

Megkaptam már az arcomba, hogy kóros az érzèkenységem. Ebben lehet valami, mert tényleg eléggé érzékeny vagyok. De ha nem ilyen lennék, nem tudnék írni, kézműveskedni. A túlzott nyavalygást, szentimentalizmust, filozofálgatást viszont nem szeretem. Gyakorlatias embernek tartom magam, szeretek úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy valamit hogyan lehet megoldani és nem úgy, hogyan nem. Szerintem minden elnélet annyit ér, amennyit meg tudunk valósítani belőle. Persze, jó néha panaszkodni, de szeretem keresni a kivezető utat. Szeretem a keresztény pólókat, amelyikre vagy bibliai idézetet vagy igei témájú üzenetet nyomtattak. Nemrég megdöbbentem, mert a következő mondat volt a pólón " Ez a világ nem otthonom". Ezzel egyátalán nem értek egyet. Mert bármennyire is nehèz, és sokszor elvonulnék és kifutnék a világból, de akkor sem az a mi életfeladatunk, hogy remeteként, elszigetelten éljünk, hanem a vilàgban élve, emberek között, a feladatainkat végezve éljük meg a hitünket. Sokkal jobban tetszik az a dalszöveg, aminek a refrénje" Egyszerre az otthonom két ország." Szoktam mondani, hogy földönkívüli vagyok. Igen sokszor próbára tesz földönkívüliként mégis két lábbal állni a földön, alkalmazkodni a földi törvényekhez, itt helytállni. Úgy érzem, én  is, hogy két hazám van. Itthon vagyok itt is, de egy másik hazában is, ami szemmel nem látható. Felülről táplálkozom, kapom az erőt, hogy helyt tudjak állni, betöltsem a küldetésem. Megtapasztalom minden nap a kegyelmet. Naiv vagyok. Talán gyerekes is, de számomra ez inkább pozitív. Talán az átlagnál nagyobb igényem van a szeretetre. Nem a majomszeretetre, hanem az őszinte szeretetre, ami felemel, helyreállít, korrigál. Ami nem elkendőz, nem elhallgat. Szeret. De ennek a hiányában is élnem kell az életem. Nem csak túlélni, hanem megtalálni az örömöt az életemben. Megtalálni és továbbadni. Az önkéntes, társadalmi munkát is ezért szeretném végezni. Továbbadni, amit kaptam.

Boldogat!

Ünnepek környékén sokszor elgondolkodunk, hogy mi is a boldogság. Én is elgondolkodtam rajta, de nem tudtam meg a választ. Ebben a bejegyzésben sem a boldogságról fogok filozofálni. Valahogy jó lenne átélni- átérezni, hogy mi is az ünnep. Mi a célja az életünkben, egyátalán mi a szerepe, azon túl, hogy munkaszüneti nap (ha állami vagy egyházi) vagy ajándékot kapunk (szülinap vagy névnap). Bár minden vasárnap negyek templomba, ünnepek környékén igyekszem ráhangolódni az üzenetre. Sokszor nehéz. Volt, hogy politikai propaganda szólt a szószékről, volt, hogy a "gyerekek kedvéért" gügye- gyagya- gagyi irányba ment a prédikáció. Vagy csak üres lózungok voltak, a hétköznapi fogyasztói szemlélet folytatódott. Szeretem, ha valóban ünnep az ünnep. Ha egy rendkívüli nap, ahol van lehetőség megállni, átgondolni. Külön szeretem, ha az ünnepek üzenetét át tudom menteni a hétköznapokra. Szerintem akkor van értelme az ünnepnek, ha nem irreális, megugorhatatlan, teljesíthetetlen elvárás elé állít, hanem színt ad a hétköznapoknak. Ugyanúgy a világban élek, ugyanolyan gondokkal- örömökkel, de egy ünnep üzenete segíthet, erőt adhat a továbbiakban. Igazabbá, élhetőbbé, szebbé, nemesebbé teszi a hétköznapokat. És akkor lehet várni, készülni, örülni a következőnek. A következő hétköznapnak és ünnepnek is.

Csodakereső

Volt egy külömleges hely a Nagy Kerek Erdő közepén. Látszólag egy átlagos település volt, de ha közelebbről megnézzük, láthattuk, hogy nagyon szomorúak, csüggedtek, lehangoltak voltak az emberek. Ami ennél szomorúbb volt, az az, hogy számukra ez volt a természetes. Nem is tudták elképzelni, mit jelent örülni, boldognak és elégedettnek lenni. A városka mostani lakói már nem emlékezhetnek rá, de sok évvel ezelőtt szörnyű varázslat történt. Hogy ki tette, most már nem lényeges. Ellopta a városka lakóitól az örömöt, a reményt, azt, hogy hinni tudjanak a csodákban. Valami fondorlattal elhitette velük, hogy csak akkor lehetnek boldogok, ha mindig egészségesek lesznek, kellő jómódban élnek, és nincs semmi gondjuk. Sajnos, ez ugyebár megvalósíthatatlan, emiatt kilátástalanság, szomorúság szürke felhője telepedett az emberekre. Teltek az évek, évitizedek, a közeli erdőbe költözött a Póni, az Unikornis, a Manó és a Tündér. Ők erről az egész varázslatról semmit sem tudtak, de elhatározták, hogy visszaadják a reményt a városka lakóinak. Maguk sem tudták, hogy fogják megvalósítani, de mivel négyen voltak, úgy gondolták, lesz elég idejük és energiájuk mindenkivel foglalkozni. Hamar hozzá is láttak. Az első nehézséggel már akkor találkoztak, amikor bemutatkoztak az embereknek, mert nagyon furcsállták, honnan kerültek ide a mesebeli lények, pláne, hogy milyen szándékkal jöttek. Nem volt egyszerű dolguk, sokat kellett beszélgetniük az emberekkel, akik szép lassan elhitték, hogy van számukra remény, hogy nem kell boldogtalanul leélni az életüket. Természetesen nem oldódott meg minden gondjuk. A kislány is nagyon szomorú volt, amikor meghalt a nagymamája. Egész életében hiányozni fog neki, de gondolatban sokat lesz vele, ha a közös emlékeik eszébe jutnak. Az asszony is lassan elfogadta, hogy nem lehet saját gyereke. Ez a hiány élete végéig elkíseri, de ha nem is sajátjaként, de szeretheti és gondoskodhat a testvereinek a gyerekeiről. A férfi is nehezen dolgozta fel, hogy elveszítette a munkáját. Feleslegesnek érezte emiatt magát. De muszáj volt erősnek maradnia, a családja miatt, és új munkahelyet keresni. Továbbra sem mentek a dolgok egyszerűen, de visszaköltözött a remény, az öröm, a boldogság a kis város lakóinak életébe. Tudtukon kívül csodát tett a Póni, az Unikornis, a Manó ès a Tündèr. Így kapott választ a kislány a kérdéseire és most már tudja, hogy csodák márpedig vannak.

Tabudöntögető

Ha valaki ismer, tudja, hogy szeretem a vidàmsàgot, szeretek nevetni. És azt is,hogy nem szeretem a karácsonyt. Nem lehet súlyozni a szenvedést, a bánatot. Vajon az a kisgyerek szomorúbb- e, akit azért nem vesznek be a focicsapatba, mert mozgássérült, vagy az, akivel senki nem akar játszani, mert kiközösítik. Annak a szülőnek nagyobb a bánata, akinek meghalt a gyereke, vagy annak, aké évek óta felé sem néz (emiatt olyan a számára, mintha halott  lenne). Talán mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb. Úgy tapasztaltam, hogy akkor vagyok a legmagányosabb, amikor valami gondom van. Talán nem is lehet megosztani az igazán nagy terheket. Kaptam olyan visszajelzést, hogy szomorúak az írásaim. Sajnos, azért, mert mindent leöntünk cukormázzal, énekeljük a karácsonyi énekeket, elővesszük a szép ruhát, szép étkészletet, még semmi nem lesz se jobb, se szebb. Igazibb mégúgyse. 

Talán furcsa, hogy pont karácsonykor gondolkodok ilyesmin. De most kaptam egy megerősítést, hogy a szenvedéseinken, próbatételeinken, nehézségeinken gondolkodni mindig szabad. Nem ördögtől való vagy istentelen dolog, hanem éppúgy életünk része, mint bàrmi màs. És Elé vihetjük, mint bármit az életünkben. És talán átérezzük, hogy ahova pontot tennénk, Ő vesszőt tesz és folytatja kegyelmével, szeretetével, remènységével.

Igazgyöngy

Tudod, úgy érzem, hogy manapság a szenvedés tabusítva van. Nem illik beszélni őszintén a gondokról, nehézségekről. Ilyentályt, karácsonykor ez még szembeszökőbb, mert ugye most örülni kell, meg szeretni, meg mosolyogni, meg ajándékot venni. Nem szabad szomorúnak, dühösnek, zaklatottnak, aggódónak lenni. Tudom, mit érzel, mert én is éppolyan zaklatott vagyok, nincs kedvem mosolyogni, örülni az ünnepnek. Tudom, hogy ilyenkor minden azt sugallja, hogy félre kell tenni a gondokat és azt is tudom, hogy nem lehet. Vannak soha be nem gyógyuló sebek. Belém is belémégett, pedig több éve volt, amikor pengeélen táncoltunk, félve, hogy a lakásunkat elárverezik- e. Képzelheted, pont karácsony környékén. Ezeket az élményeket nem lehet elfelejteni. Lehet, hogy nem vagy még túl rajta vagy nem is leszel soha, mint én sem, a családommal kapcsolatos helyzetet hordoznom kell, mint egy állapotot. Hidd el, pont ezért mondom, hogy nem közhely, hogy van remény. Úgy tapasztaltam, hogy az ilyen igazán nagy gondjaimmal egyedül maradtam. Fájt, hogy nem tudtam senkivel megosztani, de talán az mégjobban fájt, amikor tapintatlan, bántó megjegyzéseket kellett elviselnem. Azóta úgy érzem, hogy az ilyen gondokat  csak egyedül lehet elhordozni. Ez az én feladatom, küldetésem, harcom, küzdelmem, ha úgy tetszik. Kijöhetek belőle és ki is jöttem megtisztulva, megerősösve. Felfdezhetek rejtett erőtartalékokat, érzékenyebb lehetek a világ rezdülésére. Szép hasonlattal èlve, a szenvedès lehet olyan, mint a kagyló által kiválasztott igazgyöny, amikor egy sebet, sérülést von be a kagyló a "könnyével", így lesz belőle egy gyönyörű természeti csoda. 

Bár a szenvedés magányos, mégis túlmutat önmagamon. Azt tapasztaltam, hogy a boldogságra rengeteg recept van, de nem tudok akkor senkihez sem fordulni, ha gondom, bajom, kérdésem van. Lehetek én pont az, akit pont nyitottá, befofadóvá tesz a szenvedés. Lehetek olyan példa, hogy így is lehet és akkor leomlanak láthatatlan falak, megmutatva, utat mutatva, segítve. 

Sokszor félek a nehézségektől, aggódom. Pedig se az aggodalmam, se a félelmem nem vonzza be vagy taszítja el a nehézségeket. Sokszor szerettem volna magam bebiztosítani, biztonsági köteleket kifeszítve magam köre, gondolva, így semmi váratlan nem érhet. Aztán néhány csalódás után rájöttem, hogy nem tudok igazán felkészülni a szenvedésre. Pont az a nehèzség benne, hogy váratlanul tör rám. Az állandó készenléttel rengeteg örömtől, a pillanat ajándékaitól fosztottam meg magam. Így, hogy nem fèlek és rettegek, pont rengeteg kegyelmet tapasztaltam meg. Sokszor csak a következő lépést látva, azt is sokszor homályosan. Magam nem tudom kézben tartani, így rábízom magam Arra, aki mindent kézben tart.

Várvavárt

Elmerenghetünk azon, hogy a karácsony vallási- egyházi vagy világi ünnep- e? És, ha vallási, vajon melyik vallásé? Ha világi, akkor miért pont most van és mi a tartalma, jelentősége? Jó, hogy nem kell erre válaszolni.

Hazafelé menet gyöngyörködtem a fényekben. Annyira szépek. Ragyognak, csillognak, kiemelik a színeket, formákat. Pont, mint az ünnepek. Emelik a hétköznapok fényét, plusz tartalommal, jelentéssel töltik meg. Van benne valami különleges, hogy mást csinálunk, mint a többi hétköznapon. Pár éve, életem egyik ünnepén fontossá vált számomra, hogy olyan ruhát vegyek fel, amit soha azelőtt és soha azután. Akármennyire is vacakul állok anyagilag. Így lett az a nap számomra különlegessé. 

Ez a közelgő ünnep is különleges lehet a számunkra. A színektől, illatoktól, fényektől. Az előkészületektől, a szeretteinkre való gondolástól. Különleges, még akkor is, ha nem felhőtlen. Bármilyen gond, teher beárnyékolhatja. A szenvedéseink, fájdalmaink nem lesznek kevesebbek. Az élethez hozzátartozik a szenvedés. Különös, hogy pont most, amikor a születés csodáját ünnepeljük, még inkább ránk nehezednek a terheink. A születés éppúgy magában hordozza a szenvedést és az elmúlást, mint az egész életünk. De az ünnepünk lehet szép. Lehet örömmel, szeretettel teli. Csak figyelni kell. Észrevenni az ezernyi apró csodát. Az itt- ott megbújó örömöket, ajándékokat. Szeretetet, odafordulást, mosolyt.  Ahogy a fények megcsillannak, úgy csillannak meg az örömök az életünkben. Mivel korán sötétedik, látványosabbak a kivilágított díszek, ahogy szórják fényüket, mint gyémántkristályok a fekete bársonyon.

Nem attól ünnep az ünnep, hogy valaki valamikor rábökött a naptár egy napjára, amit azóta piros színnel nyomtatnak. Az legfeljebb csak munkaszüneti nap. Az az ünnep, amikor a lelkem megcsendül. Amikor érzem, hogy itt rendkívülivel állok szemben. Valamivel, ami csak az enyém.

Kerítésbontó

Nemrég írtam egy bejegyzést arról, hogy milyen jó lenne értelmesen vitatkozni eltérő véleményű emberekkel kulturáltan, a tiszteletet megadva. Érdemes továbbgondolni. Döbbenetes, hogy milyen stílusban kaptam válaszokat, különösen a Pride környékén, a melegekkel kapcsolatos véleményem miatt. Volt, aki véglénynek tituált, volt, aki keresztény mivoltomat vonta kétségbe, volt, aki azt mondta, hogy az apám biztos szégyell engem. Ezeknek a hozzászólásoknak sokszor nem a tartalma volt döbbenetes, hanem a stílusa. Az az elemi erővel feltörő gyűlölet, szinte ösztönös indulat. Mivel elég sokat utazom, jártomban- keltemben rengeteg félelmetes megnyilvánulással találkozom. Nem mondom, nekem is néha elgurul a gyógyszerem, kiakadok, mérges leszek, de szerintem alapvetően fontos, hogy tudjunk az érzelmeinkkel bánni. Akár postáskisasszonnyal, bolti eladóval vagy politikailag eltérő vélemènyű emberrel állunk szemben. Azt is írtam előzőleg, hogy jó lenne beszélgetni veled, ha más a véleményed. Kíváncsi vagyok rá, de őszintén. Arra, hogy mit gondolsz, mit érzel, miért választottad pont azt az eszmét, elvet, amit választottál. Tudod, a szüleink úgy nőttek fel, hogy egy párt volt, egy vélemény, egy eszme. Aki mást vallott, sokszor titokban tette vagy komoly megtorlásra számíthatott. Bár tisztelem a szüleimet és a tièdet is, de valószínűleg a vitakultúrát nem tőlül fogjuk megtanulni, hanem egymástól. Mi már kénytelenek leszünk úgy élni a világban, hogy elfogadjuk, létezik más vélemény is. És a más vélemènyűnek is joga van a véleményéhez ragaszkodni, joga van élni, boldogulni. Tudod, megdöbbenek, ha azt látom, hogy egyes lelkészeket, politikusokat vagy más vezetőket szinte vallásos imádattal tisztelnek. Az adott vezető helyében ezt nem hagynám. Vegyünk egy példát: ha egy lelkészt emberfelettinek gondolnak, szinte rávetítik az Isten- képüket, de ha valami miatt csalódnak benne, összeomlik a kártyavár. Az egész hitük rendül meg, pedig nem a hit hibás, hanem a téves emberkép. Tudod, könnyebb egy embert imádni, a vélemènyét, gondolatait elfogadni kritika nélkül, mint sokszor saját kárunkon kialakítani, kiizzadni azt az erkölcsi mércét, elvrendszert, amihez ragaszkodunk. Ezért is tisztelem, ha valaki kitart a véleménye mellett, akkor is, ha az nem trendi. Néha döbbenetes, amit a politikusok művelnek. Ellenségnek látják az ellenvéleményt, üldözendőnek a másként gondolkodókat. Nem róluk kellene példát vennünk, nekünk okosabbnak kell lennünk, együtt kell újraépíteni az országot, a nyer- nyer helyzetre törekedve. Szeretném, ha a beszélgetéseink közben nem vallatószékben, hanem kerekasztalnál éreznénk magunkat. A háborúban nincs győztes. Hiàba látom a nagyhatalmak vezetőinek diadalittas mosolyát, a lövészárkokban meghalt fiakat családok gyászolják, országtól függetlenül. A hidegháború sem kellemesebb, csak ott nem èles lőszerrel, hanem szavakkal, megfélemlítéssel ölnek. A béke teremtői, a béke követei soha nem népszerűek. Kezdve Jézussal, a földi életükben eléggé dicstelen sors jutott nekik. Mégis többen emlékeznek rájuk, maradandóbb az örökségük mint sok, szalmaláng életű vezérnek, aki a történelem egy pontján a sokaság élére állt. Sokszor nem volt nehéz dolga, a feltüzelt, érzelmileg manipulált népet könnyű volt fanatizálni. A béke teremtése, pláne fenntartása munkával jár. Először is, el kell takarítani az elődeink által itt hagyott romokat. Utána el kell kezdeni építkezni, a kerítéseket lebontani, a darabjaiból hidat építeni. Meg kell tanulnunk egymással, egymás nyelvén beszélni. Rájönnénk, hogy mindegy, hogy a köz érdekében valaki pártpolitikusként, egyházi képviselőként, érdekvédőként vagy civil munkatársként munkálkodik. Lényeg a közös cél, hogy szebbé, jobbá szeretnénk tenni a világot. Mindegy, hogy egy település összes lakójáért, a szegény családokért vagy tanulási problémával küzdő gyerekekért vagyunk felelősek, az is mindegy, hogy főállásban vagy önkéntes munkaként végezzük, lényeg, hogy tovább látunk az orrunknál. Poroljuk le az olyan szavakat, mint szolidaritás, segítőkészség, empátia. Közösen, együttműködve, nem egymást le- vagy meggyőzve építsünk egy új világot.

Hétköznapi hős

Nem vagyok híve a nyomormarketingnek. Kifejezetten bosszant (bár tudom, hogy manapság ez az élet velejárója) bulvárlapok és ilyen- olyam műsorok nem a művészek, ismert emberek teljesítményéről, hanem magánéletéről szólnak. Ha tv-t nézek, szórakozni és nem szánakozni szeretnék. Az embert a színpadon nyújtott teljesítménye alapján fogom tisztelni, nem a magánélete (általában két emberre tartozó) részleteiről szeretnék csámcsogni.

Panaszkodni kell. Lehet. Van olyan helyzet, amikor jól esik, amikor könnyebb lesz tőle a lelkem. Amikor ki kell magam beszélni. De különbség van aközött, hogy egy barátnak mondom el a búmat- bajomat vagy csak úgy, energiavámpírként ráakaszkodok valakire, elvárva, hogy ő mondjon megoldàst a gondomra, érzelmi zsarolàs minden tárházát bevetve. Sajnos, amikor igazán bajban voltam, sok emberben- barátnak hittben is- csalódtam. Közömbösséget kaptam, vagy látszólag érdekődést, de valóban nem vették a fáradtságot, hogy végighallgassanak, megértsenek. Segítséget nem  vártam, de együttérzést igen. 

Akkor kezdtem komolyabban foglalkozni a kézművességgel, amikor megtudtam, hogy a lakásunk végrehajtás alá kerül. Az árverezést elkerültük... Azóta más szemmel nézem a világot. Szerencsére van pàr barátom, akikkel úgy tudunk beszèlhetni, hogy nem nyarvogunk- sajnálkozunk- szidunk valamit- valakit, hanem valamilyen rejtett módon energiákat mozgatunk meg. Tudjuk, milyen helyzetben van a másik, mégsem folyton erről beszélünk. Szavak nélkül érezzük a nehèzségeket meghaladó erőt.

Természetesen nem csak ez az egyút van. Aki keres, talál milliónyit. Jól esett megtapasztalni és erőt adott, amikor valamilyen akadályon túljutottam. Nem elblicceltem, nem túléltem vagy megúsztam, hanem megoldottam, sokszor a nehezebb utat választva. A kézművességben pont az a jó, hogy léttejön valami, ami egyedi. A kezem és a szívem által. Valahogy mindent bele tudok szőni az alkotásba, minden engem ért hatást, örömet, bánatot. 

 Közben megpillantom minden nap a harmatcseppben a szivàrványt.

Hídépítő

Gondolokodom, olvasgatok, elmélkedek...Írtam már arról, mit jelent földönkívülinek, baloldalinak, kézművesnek lenni. Arról is írtam, hogy mit jelent hátizsákkal élni, úgy, hogy soha nem vehetem le. Szeretnék most arról írni, hogy képzelem el ezt a világot, ha minden ideális lenne... No, nem általános igazságokat szeretnék elmondani, hanem a saját tapasztalataimat megosztani. 

Annyira szeretnék értelmes vitát folytatni tőlem eltérő véleményű emberekkel. Az értelmes vita híve vagyok, mert szerintem a világ attól sokszínű és érdekes, hogy különbözőek vagyunk, különböző véleményekkel. Szívesen meghallgatálak, hogy mit gondolsz az abortuszról. Hívő vagyok, az élet szent dolog. De tiltással nem az ésszerű gyerekvállalást érjük el, hanem az illegális abortuszok száma növekszik, megnyomorított, megbetegített, sajnos sokszor belehalt anyákkal és gyerekekkel. Volt már ilyen a történelemben. (Hasonló hozzászólásért egy keresztény portálról letiltottak.) Mi a véleményed a homoszexualitásról? Rendben van, hogy nem természetes, tiltja a Biblia, de vajon a monogám kapcsolatokra is ez vonatkozik? Nem születik gyerekük, de az így van sok hetero kapcsolatban is. Attól kevesebbet érnek? Vagy, túlzod, hogy a holokauszttal sokat foglalkoznak, szerinted a Gulag áldozataival többet kellene. De vajon helyes- e súlyozni a diktatúra áldozatait, attól függően, hogy a gyilkosságot milyen színű ruhában követték el? Helyes- e vitázni arról, hogy a nyilas vagy a kommunista diktatúra szedett- e több áldozatot. Nem kellene évtizedekkel a diktatúrák megdőlése után azzal foglalkozni, hogy most, nekünk, itt mi a feladatunk.

Jó lenne beszélgetni arról, hogy miért vagy jobboldali. Miért érzed azt, hogy az az eszme, szellemiség a sajátod? Jó lenne együtt gondolkodnunk. Kölcsönösen nyer- nyer hekyzetet teremtve, együtt gondolkodva, újraépíteni a társadalmunkat. Szükség lesz rá, mert ha azt folytatjuk, amit az előttünk élő generáció, megnyomorítjuk egymást és vesztesen jövünk ki a harcból. Jó lenne a lövészárkok helyett hidakat építeni. Benne vagy?

Kézművesnek lenni

Nagyon kedves hétvégi programom volt Szolnokon, ahol egy kézműves börzén vehettem részt. Tavaly ősszel voltam először, megfogott az egésznek a hangulata. Azon túl, hogy lehetett vásárolni szebbnél szebb portékákat, sőt, új technikákat kipróbálni, sok kedves beszélgetésben vehettem részt. Mindenki segítőkész volt, nyoma sem volt szakmai féltékenységnek. Az érdeklődést senki nem a konkurrencia felbukkanásának vèlte. Hiányzott. Rákérdeztem a szervező hölgyre, és azt mondta, hogy a nyáron őt ért tragédia miatt nem foglalkozott vele, de most, hogy ràkérdeztem, megszervezi és én leszek a díszvendég. Nagyon jól esett. Gondolkodom, hogy nem nagyképűség- e magam kézművesnek titulálni, mert annyi erővel író is lehetek, mert blogot és mesét is írok, pár közülük nyomtatásban is megjelent. Számomra mindezek az önkifejezés eszközei. Szeretnék adni valamit magamból, amit csak én adhatok. A másik embernek meg talán pont így van rá szüksége, ahogy én tudom adni. Szerettem volna közönség elé lépni a munkáimmal, ezért is hoztam létre a facebook- on külön oldalt a kézműves alkotásaimnak, ezért osztom meg az írásaimat is. Jó lenne komolyabban is foglalkozni vele, de ahhoz olyan ötlet kellene, amit még senki nem csinált. Rajta vagyok, nyitott szemmel járok. De másolni nem szeretnék. Úgy sem érdemes csinálni, ha nem vagyok benne az egyik legjobb. Nem kènyszerpályának kell lennie, hanem örömforrásnak. Talán a művèszet az egyik eszköz, hogy kapcsolatba lépjünk a transzcendenssel. Ha nem szívből végzem, bevételi forrás lehet ugyan, de pont a lényeg fog hiányozni belőle. Talán az is lehet az én utam, hogy valakinek segítek, a háttérben. Nem hagyom kihúnyni a szikrát magamban.

Baloldalinak lenni

Az előző bejegyzésemre kapott visszajelzések alapján, tovàbbgondolva , pár dolog jutott eszembe. Vagyunk egy páran, akiknek fontos a civil munka. Hiába, a társaságunkban nem vagyunk hangadók, nincs központi szerepünk, mégis szeretnénk tenni a közösségünk érdekében. Emiatt sokszor el is szomorodtam. Ugyanis többször szerettem volna csatlakozni, belépni, segíteni, tapasztalataimat, rátermettségemet felajánlani, de sokszor csalódtam... Természetesen név nélkül... Közösséget, hasonlóan gondolkodókat, feladatokat, közös célelokat kerestem, ehelyett találtam szabályzatokat, bizottságokat, fiatal és idősebb karrieristákat, akik számára a mozgalon- bármi legyen is az- inkább eszköz, mint cél. Tudom, sokszor leírtam, most nem abba az irányba megy a világ, amit én ideálisnak gondolok. Talán én is màshol tartanék, ha törtető módon, saját boldogulásomat keresve szeretnék érvènyesülni. De nem ezt teszem. Talán többen azt hiszik, hogy gyenge vagyok, pedig nem. Nem arról van szó, hogy nem tudnék, hanem nem szeretnèk használni, kihasznàlni egy érdekvédelmi vagy civil szervezetet sem arra, hogy az ott szerzett kapcsolati tőkét vagy bármi mást a saját cèljaimra fordítsam. Azt szeretném, ha a múltbeli örőkséget komolyan vève, de folyamatosan a jövöbe nézve, de a  jelen céljait komolyan vève tudnànk egy èlhetőbb világot teremteni. Nagyban gondolkodva, de helyben cselekedve. Egyre inkább úgy érzem, hogy ennek az az első lépése, hogy helyben, ahol lakunk, dolgozunk, próbálunk a sajàt eszközünkkel szebb, élhetőbb világot teremteni. Mert szerintem az emberi élet sokkal több annál, hogy felkelünk, tesszük a dolgunkat és lefekszünk. Jó érzés nyomot hagyni az emberekben. Nem divat a mai világban szerénynek lenni, de hiszem, hogy előbb - utóbb kiderül, hogy mi a valódi tartalom. Hogy magunkat és másokat is becsülve próbálunk együttműködni. Világos célokkal és tervekkel, egymást egyenrangú félnek tekintve.

Érdemes

Olyan Európát, olyan világot kell teremtenünk, ahol nemcsak megszületni és meghalni lehet, hanem élni is érdemes. Ha ezt az esélyt elmulasztjuk, soha nem bocsáthatjuk meg magunknak, és nem lesz, aki megbocsáthat nekünk.”- ez az idézet Horn Gyulától származik. Napok óta gondolkozom rajta és futa a hideg a hátamon. Ugyanus valóban olyan országban szeretnék èlni, ahol nem alternatíva, hogy, ha boldogulni szeretnék, külföldre kell menni. Olyan országban szeretnék élni, ahol senki nem vonja kétségbe, hogy az alapvető emberi jogok mindenkit megilletnek. A tanulàshoz, a munkához mindenkinek joga van. A tudást, tehetséget elismerik és támogatják. Ahol van lehetőség a fejlődésre, a felemeljedésre. Ahol mindenki végzi, ami a kötelessége, de biztosítva van a szociális háló a bajbajutottak számára. Ahol nem bűn a periférián èlni, hanem egy szerencsétlen adottság, és, ha valaki ki akar törni, akkor van út a számára. Baloldali és keresztény  emberként egyaránr fontos számomra az innováció, a tudomány és a technika vívmányainak széles körű megismertetése, gyakorlatba való átültetése. Fontos, hogy megismerjük mindazt, ami a javunkat szolgálja. Egyben fontosak számomra a hagyományos értèkek, a munka vecsülete, egymás megbecsülése, tisztesség, szolidaritás. Ezek most men divatos dolgok, mint ahofy a valoldal sem divatos. Sajnos az én generációm is úgy szocializálódott, hogy a másikra figyelni nem érték, hogy a magam boldogulása az egyedüli cél, lényegtelen, hogy milyen áron. Ahol az ügyeskedés, csalás- lopás megengedett. Ahol a gyengeség jele, ha valaki nem áll be a sorba. Nagyon sajnálom, hogy a fyerekeket is hamarbb tanítják meg versenyezni, mint együttműködni egy közös cél érdekében. 
Ezt azèrt is sajnálom, mert úgy érzem, hogy a baloldali értékek adják a társadalmunk alapját. Ha ennek hátat fordítunk, akkor egyrészt elherdáljuk azt az örökségünk, amit ránk hagytak szociáldemokrata elődein, vérrel- verejtékkel kiharcolva. Másrészt utat engedünk mindenféle szélsőségnek. Valakinek korlátlan hatalmat adva, sokakat megfèlemlítve. Számomra érték a gondolkodó ember. Akit nem lehet populista szöveggel az orránál fogva vezetni, sem üres ígéretekkel beetetve, az érzékenységére hatva befolyásolni. Ezért is aggódom. Igen, részben, sajnos Magyarországon az egyetlen igazán baloldali pártért. Mert tudom, hogy a tagság nem egyenlő a párt vezetésével. De aggódom az emberekért is, akiket megtévesztett a jekenleg regnáló hatalom. A gondolkodás helyett, kihasználva válságos emberi sorsokat, megoldás helyett gyűlöletet szít, bűnbakot kiált. Sajnálom, mert a hatalom nem gondoskodik. Megrágja utána kiköpi. A jelenlegi hatalom fél, veszélyt lát a hondolkodó emberben. 
Féltem az örökségünket és a jövőnket. Büszke szociáldemokrata vagyok.

Gica, a víziló őszinte

Elég fura szerzet ez a facebook. Kialakíthatnék magamnak egy másik személyoiséget, Akinek minden sikerül, aki minden akadályt könnyedén vesz. Aki könnyen túllép a kudarcokon, akinek minden összejön. Ezzel csak az a baj, hogy nem ilyen vagyok. Szerintem a gyerekes gondolokodás nem feltétlenül negatív. Szeretek olyan őszinte, tiszta, naiv lélek lenni, mint a gyerekek. A kiudarcba egy kicsit belehalni. Bízni, hinni mindenkiben, elhinni, hogy a világ igazságos.
Hálás vagyok, hogy ebből sokat megőriztem. Sajnos, rá kellett jöjjek, hogy az élet igazságtalan, hogy az adok-kapok ni9ncs egyensúlyban. Hogy a kudarcba nem szabad belehalni., hanem tovább kell menni. Fel kell állni, askkor is, ha nem látom a következő lépést.
Valaki azt hiszi, hogy zárkózott vagyok. Ez nem így van. Szeretek beszélni és megallgatni. De nem mindig, nem mindenkit, nem mindenhol. Kell egy hangulat, egy bizalom, egy olyan légkör, hogy ez nem csak egy alkalomra szól. Hogy ha ma barátopk vagyunk, holnap sem megyübnk el szó nélkül egymás mellett. Furcsa, hogy bnem vagyok népszerű, mégis adni szeretnék. Mégsem gubózok be, a sok elutasítás, visszautasítás ellenére sem. Ha csak pá.r embernek, de talán tudok adni, segíteni, továbblépni. Ahogy nekem is szükségem van formálódásra, alakulásra, csiszolódásra. Ami csak emberi szó által megy.
Ezért vállalom, hogy lekésem a vonatot, elnézek-elrontok dolgokat. Rosszul döntök. De pont ezért vagyok ember, hogy pont ezek ellenére... Nem tudok mindig erős lenni, a kudarcokba mindig egy kicsit belehalok. Naiv vagyok, pedig sokszor sok barátnak hitt embertől kaptam pofont.  Nem arról van szó, hogy erőt veszek magamon, hanem teszem a dolgom, egyik nap után a másikat. Utálok nyavajogni, de néha jó egy kicsit megállni. Visszanézni.
Megbocsátani. Szeretni. Továbbh lépni. És, ami a legnehezebb: tisztúázni... Mert igazán az a jó, ami egyértelmű.

Kalandtúra

Tündérvirágszál nagykorú lett, ígyhát elindult megkeresni a kastélyt, amiben lakni fog. Sajnos, ez nem volt ennyire egyszerű, mert a kastély sok kulccsal nyílik. Hiába van egy ajtaja, mégis, ha csak egy kulcs is hiányzik, kívül marad. Hosszú útra kellett mennie, hogy az összes kulcsot megszerezze. De mielótt elindult, az első próbatételt máris ki kellett állnia. A Jótündér azt mondta neki, hogy pakoljon ki mindent, ami a táskájában van. Sőt, a zsebeit is kiüríttette. Azt monndta, hogy végig segíteni fog neki az útonb, de amiket most magával hordoz, az mind hátráltatni fogják az út során. Majd ő megad neki mindent, amire szüksége van, de csak akkor tud segíteni, ha üres tarisznyával és zsebbel kel útra.
Maga az út talán nem lesz nagyon izgalmas. Hétköznapi helyzetekben kell bizonbyítania rátermettségét. Nem baj, ha nem érzi képesnek magát az útra. Majd út közben mindent meg fog érteni, tudni, tapasztalni. De előre tervezni nem tud. Ez talán a második próbatétel. Tudta, érezte, hogy a sok nehézség ellenére, eszköztelenül, az ismeretlenbe, de nagyon izgalmas út vár rá.
Találkozott az út során sok emberrel. A legtöbb nem értette meg őt. Találkozott gázszerelővel, akivel meg kellett, hogy értesse, hogy márpedig ezt a tűzhelyt fogja beszerelni, hiába használt és nem igazán jó állapotú, de másra nincs pénz. Találkozott munkatárssal, aivel szemben inkább hallgatott, mert nem volt kedve elmondani, miért szakadt a cipője és kopott a harisnyája. Találkozott a buszvezetővel, akivel szintén nem tudta megértetni, hogy azért nem vett jegyet, mert nem fogadott el az automata papírpénzt. Mások azért tudtak, mert rövidebb útra és nem teljesárú jegyet vettek, amit meg lehetett oldani fémpénzzel is. Ez volt a következő próbatétel, hogy rájött, az élet igazságtalan és az adok-kapoök nincs egymással egyensúlyban.
Aztén találkozott sok más tündérrel is. Némelyik csokit adott neki, másik türelmesen végighallgatta. Ugyanis újabb leckét kellett megtanuljon, hogy a segítséget is el kell tudni fogadni, és a segítség nem onnan jön, ahonnan várjuk. Meg kellett tanulnia dolgokról lemondani. Például lehet, hogy már nem fogja látni a tengert. Soha nem nyugodhat meg, mert mindig ügyelnie kell a pénz beosztására. De közben tud örülni a kis dolgoknak, azoknak, amiket eddig nem vezz észre. Például a harmatcseppben megcsillanó szivárványt.

Tükörcserép

Semmi nem tökéletes. Sajnos, a manók és a tündérek világa is tele van gonddal, problémával, megoldásra váró kérdésekkel. Talán nekikmég nehezebb is, mert két világ között egyensúlyoznak. Egyrészt itt, ezen a földön kell boldogulniuk, élni, dolgozni, az anyagi, földi világ törvényeit tudomásul véve élni életüket. Másrészt számukra nyitva van az a másik ajtó is,fölfelé. Ez okozza talán a legtöbb nehézséget, mert érzékenyebbek, nemcsak a világ, hanem egymás zajára is. Néha úgy látszik, hogy halálra idegesítik egymást, pedig csak az adó-vevőjüket kellene gondosabban beállítani. A kis tündér is fél minden egyes félreértéstól, egyben az is zavarja, hogy nem értik meg egymást  különös barátjával. Ne mondd neki, hogy ne bonyolítsa túl, és más közhelyt se, úgyse tud vele mit kezdeni. Azt se mondd neki, hogy hagyja a manót a fenébe, keressen olyan , akivel egyszerűbb, simább lenne az élet. Ő máshogy működik, mint egy földi halandó.
Nagyon szeret beszélgetni, és nem tud azzal a helyzettel mit kezdeni, ha a kis manű magányra vágyik, csendre, mert a jelen helyzetében arra van szüksége. Rögtön megijed, hogy mi lesz most. Akkor most  vége mindennek, ki lehet dobni az eddigi boldog egymásra találást, rácsodálkozást, közös örömöket, élményeket. Mint ahogy már sokszor hozták így a tudomásra, hogy menjen a fenébe. Vagy tényleg csak arról van szó, hogy most, egy ideig csendre van a manónak szüksége, és ez nem a kis tündér miatt van, nem ellene irányul, hanem az élete problémáit csak így tudja feldolgozni.
Ennek a történetnek nincs vége, csak talán egy olyan tanulsága, hogy próbára lett téve a kis tündér bizalma. Sokan eljátszották már. De most a manó eddig bizonyította, hogy érdemes rá. És talán neki sem árt a csend, hogy át tudja gondolni az érzéseit, meg tudja fésülni a gondolatait. Magában. Mert ezt csak mindeni maga tudja, szembenézni magával, őszintén.

Tündérvirágszál

A tündérek különös lények. Talán azt hisszük róluk, hogy az ő életük csupa gondtalanság és öröm, de komolyabban megismerve őket, láthatjuk, hogy ez nincs mindig így. Nem mindegyik tündér egyforma. Valamelyiknek kócos a haja és farmerben jár, némelyik szeret motorozni, de valamelyik olyan, mint egy virág. A virágok általában szépek, színesek, illatoznak, szemet és lelket gyönyörködtetnek, de ez a mi kis virágunk még a virágtündérek között kis kilógott a sorból.A többiekkel ellentétben neki nem volt szép, élénk szirma, hanem az összes levele kifakult, fénytelen volt. Nem is volt olyan finom illata, mint a többieknek, inkább legalább egy hete, egy szobai vázában tartott poshadt csokorra hasonlított az illata. Hogy miért nem lett komposzt belőle?  Később kiderül.

A manók sem mind egyformák. Némelyik elvan a saját világában, van, amelyik inkább társasági lény, kimerészkedik az emberek közé. De ők sem egyformák. Valaki csínyedn töri a fejét, valaki barátkozni szeret, valaki segít az emberek (vagy a tündérek) gondjaira megoldást találni. Na nem úgy, hogy azt képzeli magáról, hogy ő mindent meg tud oldani és valami különleges tuidás, ismeret, bölcsesség birtokosa. Inkább nyitott szemmel jár és észreveszi hol van rá szükség. Soha nem tolakszik, nem erőszakolja magát rá sem emberre, pláne nem tündérre.

Egyszer csak egy ilyen manó betévedt a virágtündérekhez. Különös módon, pont azon a kis fakó tündéren akadt meg a szeme. Hogy miért, azt nem lehet tudni. Talán azért, mert akármilyen teremtményről van is szó, rögtön megérzi, kivel hasonló a lelke. Talán a legtöbbször szavak se kellenek. (Igaz, nem is ártanak...Legalább néha...). Túl sok találkozás és beszélgetés sem kellett hozzá, a manó elnevezte a kis tündért Tündérvirágszálnak. Láss csodát (mert az történt...) ennek hatására a kis tündért mintha kicserélték volna. Már nem fordította lefelé a fejecskéjét, hanem a nap felé, hogy minél több fény érje. Ragyogni kezdett az összes levele, megtelt élettel és egyre többet mosolygott. Kicsit bajban is volt, mert az újonnan felfedezett szépségét mások is láthatték, pedig ő a legszívesebben megtartotta volna azt a kis manónak. De nem bánta, mert ugyan a csillogó szemét
 és a gyönyörű szirmait mindenki láthatta, de a közös kis titkaik az övéik maradtak.
Amikor a szép haját fésüli, és a szirmait tisztogatja, eszébe jut a kis manó, és mindig egy pillanatra elakad a lélegzete.

Öröm-forrás

Kaptam  nemrég egy jószándékú kritikát, miszerint olyan depressziósak az írásaim, hogy ha egy gyerek elolvassa, megáll a fejlődésben. Bár döntően nem gyerekeknek írok, részben jogosnak érzem a kritikát. Valószínűleg az én készülékemben van a hiba, ha nem jön át az üzenet. Lehet, hogy sok szomorú, rosszkedvű dologról írok, de nem célom a nyomor marketing. Nem szeretem, ha valaki a saját búját-baját meséli boldog-boldogtalannak, nem figyelve arra, hogy a másikat ezzel mennyire terheli meg. Azt pláne nem szeretem, ha valaki másoktól vár megoldást, olyan magánéleti problémák miatt, amivel  nem tud megbírkózni. Az én célom az, hogy meséljek arró, hogy van tovább, van remény. Nem a manapság divatos pozitív hozzáállásban, mert attól szintén kiver a víz. Szeretném az életem eseményeit úgy bemutatni, hogy ez is egy példa. Talán nektek jól esik majd ilyesmit olvasni, hogy sok nehézség, gond ellenére is meg lehet találni a boldogságot. Mert boldogok nem akkor leszünk, ha a gondok megoldódnak, mert lehet olyan keresztünk, amit életünkön át hordozunk. Akkor sem, ha hátrahagyva változtatunk, mert lehet, hogy az sem lehetséges, illetve valamikor szemét lennék, ha hátat fordítanék. Boldogok lehetünk annak ellenére.
Kegyelem, hogy valami csoda folytán megtaláltam az örömöket, illetve az öröm talált meg engem. Nem igazán jó szó. hogy elfogadtam a helyzetem. Mert ugye nem mindent fogadtam el, szeretnék fejlődni, előbbre jutni. De talán azt fogadtam el, hogy az én utam más, mint a többség útja. Hogy én máshogy, másról szerzek maradandó emlékeket, mint ahogy gondolod.
Ne gondold, hogy a múltam foglya vagyok, de nyilvánvalóan a múltbeli történéseknek van hatása a jelenre, a jövóre. Nekem sokat jelentett volna, ha szűk húsz éve, amikor nagyon durva élethelyzetbe kerültem, sőt, az állítólagos barátaim is magamra hagytak, hallok vagy olvasok olyan üzenetet, mint amit szeretnék most megosztani. Nehéz, mert a könnyeimmel küszködök. De jó lenne, ha éreznéd az örömöt is benne.
Ha gondolod, kérdezz...

Gica, a szeleburdi vízipaci

Gica elég szeleburdi. Általában mindig keres valamit, mert maga elől is eldugja. Amikor egyetemista volt, a szobatársától, szeleburdi kisasszony, „kétl ábon járó esztelenség” és hasonló neveket kapott. Sőt, a rendetlenség mértékegységét is róla szerette volna elnevezni.

Később sem változott meg jelentősen, bár a munkája nagyfokú precizitást igényel, sőt, a hobbijai is. Azért a magánéletében nem kell félteni, elég sok humoros és fejtörésre okot adó pillanatot okoz neki ez a tulajdonsága. Egyszer ment Szolnokról Dorogra, magyarul a lakóhelyétől a munkahelyére. Nem beszélték meg, de találkozott a vonaton a barátnőjével. Annyira belejöttek a beszélgetésbe, hogy a barátnőjének a lánya figyelmeztette őket, hogy le kéne szállni. Ez a művelet elég vicces volt, mert Gica, -szokása szerint- millió batyuval kelt útra. Meg is jegyeztük, hogy egyedül a gyereknek van esze közöttünk. Igaz, ő sem gyerek már...

                Volt egyszer, hogy szakszervezeti képzzésre indult, egyenesen a munkahelyéről, két csomaggal... Na igen, megint a batyuk... Ott is felejtette az egyiket a buszon... Hiába telefonált az ügyfélszolgálatnak, természetesen nem tudtak semmit, hisz a busz még úton volt, nem tehetett senki bejelentést a talált táskáról. Gica felszállt a következő buszra, elment a végállomásig, cca. 40 perc, majd a forgalmi irodán érdeklődött és hálálkodott... Mert a csomag hiánytalanul a benne levő, elég nagy értékű cipővel meglett... És némi késéssel, Gica odaért a konferenciára. Sajnos, az esernyőjével nem volt ilyen szerencsés, mert hiába ment vissza a vasútállomásra, annak hűlt helye volt. Azt sajnálta nagyon, hogy az eset főszereplőjét, a baglyos esernyőt, nem ajándékozta oda a barátnőjének. Ugyanis annyira tetszett neki, hogy mindig vinni szerette volna. Sebaj, kapott egy új esernyőt, szépet, baglyosat...

Sajnos a kalapjával sem volt szerencsés. Mert épp kedvenc városába, Dorogra tartva, felejtette  a vonaton. Nem, nem ivott előtte sok Unicum-ot, rose bort is csak kétszer két decit...Azért sajnálta a kalapot, mert nem boltban, hanem egy vásáron vette, és nem gondolta, hogy tudja pótolni. Szerencsére, talált az interneten egy céget (amire nem is gondolt), amelyik pont azt a kalapot forgalmazta...

Zárásként szintén egy vicces történet: vonaton ülve egy ismeretlen számról kersték. Gondolta, hogy a kolléganője, ezért felhívta őt. A férje vette fel, aki mondta, hogy a feleségének új száma van, próbálja meg azon elérni. Gicának semmi más nem volt a keze ügyében: szemceruzával egy könyvtári könyv borítójára írta a kolléganő számát. Felhívta, megbeszélték, hogy nem ő kereste. Pár perccel később, szintén ismeretlen számról hívják, hogy a nyugdíjjal kapcsolatban lenne pár ötletük. Gica rövidre zárja a beszélgetést, mert rengeteg ideje van a nyugdíjig... De ha véletlenül, egy könyvtári könyvben találsz egy telefonszámot, légy szíves, halkan nevess...

Gica, a vízipaci legújabb kalandjai

Elég érdekes vízipaci volt ez a Gica. Ha először láttad, rögtön észrevehetted a furcsa járását. Elárulok egy titkot, és akkor nem kell tovább találgatni, hogy mi okozza ezt a különleges jelenséget. Gica tulajdonképpen egy angyal, és repülne, de ott van mellette a kisördög, ami megakadályozza a repülésben. Ezért biceg. De ez őt nem gátolja semmiben. Szeret mozogni, táncolni, tornázni. Egy percig sem tud nyugton ülni, a sajtkukac elmehetne hozzá tanulni. Sőt, egyes teóriák szerint lovacskának készült, véletlenül lett ember. Ez a különleges földönkívüli lét, hogy ő két világ határán egyensúlyoz, nem teszik könnyűvé számára az életet. Sokan nem értik, emiatt azt hitte sokáig, hogy ő nem is méltó a szeretetre. Belátta, hogy tévedett, mert sokan vannak, akik nyitottak az ő különös világára, és nagyon megszerették.

Sőt, van, aki még akkor is baráti szándékkal közeledik hozzá, akárhányszor ordítja le a fejét. Persze, nem akarattal, csak éppen mérges vagy ideges, és ez a barátja éppen rosszkor találja meg. Emiatt Gica is nagyon szomorú, mert nem akar egy barátot sem elveszíteni. Van még egy különös tulajdonsága, hogy gyakran mosolyog, Olyan gyakran, hogy megfigyelések alapján aki nála többet mosolyog, az csal.

Van Gicának egy vágya: szeretne szeretni. Sőt, úgy érzi, hogy ha semmi másra nem emlékeznek rá, ha ő eszükbe jut, csak a szeretetre, már nem is élt hiába. Igaz, kicsit hóbortos. Néha fordítva veszi fel a ruháját, máskor képes egész nap egy körömreszelővel a cipőjében sétálni, és ez nem tűnik fel neki. Valamikor porcelántányérból ad enni a kutyusának. Pedig van a kutyusnak saját tányérja, de akkor is...

Néha a legapróbb dolgok okozzák neki a legnagyobb fejtörést, például gyufa meggyújtása, poharak és egyéb eszközök elhelyezése az asztalon úgy, hogy semmit nem borítson fel. Van abban is némi érdekesség, hogy háromnál kevesebb batyuval nem tudja elképzelni az életét. Igaz, ehhez néha polipkarokat kell növesztenie, de még ezt is képes megoldani. Az apró tárgyait képes maga elől is elrejteni, ezért gyakran keresi őket. Néha az az érzése, hogy Pumukli garázdálkodik a szobájában. De Mindig minden rejtély megoldódik, csak Pumuklival nem találkozott még soha. igaz, biztos akkor válik láthatóvá, amikor Gica alszik.

                Ha ezek után szeretnéd Gicát megismerni, szólj nekem, és bemutatlak neki. Arra készülj fel, hogy egész életre szóló kalandban lesz részed.

Tépett pillangószàrnyak gyógyulnak

Nagyon szeretem a pillangókat. Szépek, színesek, repkednek a virágok körül. Néha bebújnak egy virág kelyhébe, néha eláznak az esőben, de utána megszárítkoznak. Ember-szemmel nagyon egyformának tűnnek, pedig sokan sokfélék. vannak köztük szerények, kedvesek,bohókásak, komolyak, nagyképűek. Csakúgy, mint az embereknél. Azzal a különbséggel, hogy a pillangóknak a szárnyuk volt a díszük, az ékességük.

Volt egyszer egy lepke lány, a neve Lepke Lelle volt. Elég különös helyet foglalt el a lepkék között, ugyanis rögtön szembe tűnő volt, hogy csapzottak, tépettek voltak a szárnyai. Hogy igazán ki sem fejlődtek, nem alakultak ki olyan szépre, mint a többi pillangónak, vagy az idők során érte sok seb, sérülés, ezt nem igazán lehet tudni. Vágyott ő is a társaival repkedni, köztük lenni, része lenni mindannak, amit a lepke lét jelent. De sajnos nem tudott olyan magasra repülni, és vigyáznia is kellett magára, nehogy komolyabb baj érje a szárnyát. Így hát sokat volt egyedül. Meg is szokta, sőt, azt lehet mondani, hogy szeretett egyedül lenni. Sokat olvasott, rejtvényt fejtett, kézimunkázott. Néha beszédbe elegyedett a többi lepkével. Kicsit csodabogárnak tartották. Bár nem bántották, azért érezte, hogy nem tekintik igazán közülük valónak. Természetesen nem vonult el, nem élt lepke-remete életet, segített a kis lepkéknek a házi feladatukban, az idősebb lepkéknek takarítani és bevásárolni, hiányzott neki, hogy legyen igazi barátja, aki megérti őt, akivel beszélgethet és kiöntheti neki a szívét.

Egy szép napon összefutott vagy inkább repült Lepke Lalival. Már régóta ismerték egymást, de most kezdtek el igazán beszélgetni. Hogy eddig miért mentek el egymás mellett szinte szó nélkül, azt már soha nem fogjuk megtudni. Kiderült ám Lepke Laliról, hogy hiába van gyöngyörűszép szárnya, sok barátja, szerető családja, a lelke mélyén agyon magányos. Nincs, aki igazán megértené. Sokat mesélt magáról Lepke Lilinek, és kiderült, hogy ő belül hordja a sebeit. Talán a sérülései nem olyan feltűnőek, de éppolyan fájdalmasak. Sokan bántották, kihasználták, igazán azoktól a lepkéktől esett neki rosszul, akik nagyon közel álltak hozzá. Lepke Lili rájött, hogy a lelki sebek épp olyan fájdalmasak.

De a sok beszélgetés, együtt töltött idő alatt sok erőt adtak egymásnak. Közös tulajdonságuk volt az is, hogy nem szerették, ha sajnálják őket, és nyafogni sem szerettek. Inkább azt szerették volna, ha a sok fájdalom ellenére derűsek és életszeretők maradnak, akik észreveszik az élet megannyi apró örömeit. Lepke Lili szárnya nem jött rendbe. Továbbra sem tudott olyan szépen repülni, mint a társai. De most már ők ketten elválaszthatatlanok lettek. Sokat simogatták egymás szárnyát a csápjaikkal. Lepke Lali mindig becsukta a szemét, ha Lepke Lili simogatta. Lepke Lili meg csodálatosnak, fenségesnek érezte magát, eszébe nem jutott megannyi testi hibája. A többi lepke talán kicsit irigykedett a különös lelki társakra, és a szívük mélyén sejteni kezdték, hogy ami igazán értékes, a sokszor szemmel nem látható.

Ráadásul

Újabb mesèm, sok szeretettel! Tavaly is két mesével indultam, idén is úgy terveztem. De három lett belőle. Ezért a címe

Ráadásul

A vízilovaknak is szüksége van néha Jótündérek segítségére. Akkor is, ha Ági, a szökdelő víziló soha nem találkozott személyesen vele, mégis ő volt az. Tudta, érezte, hogy itt biztos a Jótündér fűzte-kötözte-fonta a szálakat. Ági, a szökdelő víziló nagyon szerette az életet, szeretett volna boldog lenni. Kicsit furcsa szerzet volt világéletében. Mindig észrevette a harmatcseppben a szivárványt. Elmerengett a gyönyörű csillagos égbolton, lenyűgözte a szép naplemente, a hólepelbe burkolózott fák. De képes volt a zebra előtt toporogni percekig, hogy a lámpa zöldre váltson, és akkor vette észre, hogy nincs is lámpa. Néha egy gyufát nehezen tud meggyújtani, gyakran minden kiesik a kezéből De szépen meg tudott mindent szervezni, ami az élete alakításához kell.
Hol is hagytuk abba? Igen, szeretett volna boldog lenni. Úgy érezte, hogy körülötte mindenki boldog, csak ő nem. Azt hitte, hogy azért, mert kancsal, vagy mert furcsán jár, vagy a túlsúlya miatt. Szegényt gyakran bántották, amit ő soha nem értett. Jó, rendben van hogy kancsal, túlsúlyos és furcsa járású, de egyrészt ezekről ő nem tehet, másrészt mindenkinek van olyan dolog az életében, amiben nem tökéletes. Ági, a szökdelő vízilónak eszébe sem jutott ilyesmi miatt bántani másokat. Sőt, inkább segített, ahol tudott. A többiek persze kihasználták. Igen, boldog szerettet volna lenni… Úgy gondolta, hogy boldog lesz majd. Majd… A jövőben és nem a jelenben. Majd, ha lefogy, ha nem lesz kancsal, ha tökéletes lesz minden olyan apró-cseprő hibája, ami őt nagyon zavarta. Úgy képzelte, hogy előbb neki mindent meg kell oldani, helyre kell hozni, és talán akkor boldog lesz.
Itt lépett közbe a Jótündér. De nem ám úgy, ahogy képzelnénk, hanem küldött valakit maga helyett. Mégpedig egy kisegeret. Nem éppen megszokott társ egy vízilónak, igaz, a színük legalább passzol egymáshoz. Különös barátság vette kezdetét. Észrevétlenül férkőztek egymás bizalmába. Áginak először fel sem tűnt, de a kisegér nem a bajairól faggatta. Nem arra terelte soha a beszélgetést, ami mindkettőjüknek kellemetlen vagy kényelmetlen lett volna. Akaratlanul is felfedezték egymásban azokat az értékeket, amik első ránézésre rejtve maradtak. Megnyíltak egymás előtt. A titkos vagy talán nem annyira titkos szövetségük nem csak számukra adott erőt. Ági bátrabb lett. Már meg merte mondani a véleményét, illetve ki mert állni magáért. Már nem várta, hogy megjavul, elmúlik, helyrejön… Hanem tudta, hogy ő most szeretne és most lesz boldog. Nem majd, hanem most. és ez ugye azzal is járt, hogy, ha nem is nagy örömmel, de megmondta a körülötte értetlenkedőknek, hogy számára más a fontos. És elfogadta, hogy soha nem lesz tökéletes, az ő élete mégis így jó, ahogy van.
A kisegér is nagyon boldog volt, mert talált egy vízilovat, aki épp úgy kedveli őt, ahogy van. Aki nem arra figyelt, hogy ő mennyire gyenge, milyen vékony hangja van vagy arra, hogy az emberek szemében ő csak egy rágcsáló. Most ébredt rá arra, hogy mennyire ügyes szervező, milyen talpraesett. A többi kisegér is felismerte az addig rejtett képességeit, sőt, most már sokkal jobban megbecsülték a barátai.
Jótündérek vannak. Nem csak az embereknek, hanem a vízilovaknak is szüksége van rájuk. És a kisegerek néha álruhás angyalok.

Ági, a földönkívüli víziló

Ennek a mesének nincs eleje, mivelhogy nem is mese. Talán annyiban igaz rá ez a kifejezés, hogy Ági, a víziló szívesen mesél, oszt meg bármit a saját életéből. Ráadásul vége sincs, hogyan is lenne, ha nincs eleje. Ráadásul, reméljük, hogy nincs vége, mert Ági érdekes történeteinek, élményeinek sincs vége. Azért nincs, mert várjátok a folytatást, kíváncsiak vagytok rá. Csapjunk bele a közepébe.

Ági, a kis víziló elég különös kis szerzet. Már a világrajövetele is különös volt, mégpedig azért, mert egy rakás flamingó közé született. Soha nem gondolkodott azon, hogy ez hogy történhetett meg, számára természetes volt, hogy maga körül csupa karcsú, hajlékony, bolyhos-rózsaszín, kecses mozgású flamingó van. Ráadásul nem is akárkik voltak, hanem a Tarka Rét válogatott balett-táncosai. Furcsán érezte magát Ági, mert hiába vett részt szorgalmasan a balett-órákon, sőt még külön is gyakorolt, közel sem volt olyan szép a mozgása, mint a társainak. A többi flamingó sem igazán tudott vele mit kezdeni. Nekik könnyű volt, ők alkották a közösséget. Igazi csapat voltak. Együtt játszottak, együtt gyakoroltak, együtt készültek a fellépésekre. Bár a flamingók között is mindenki egy külön egyéniség, valahogy ők mégis egyformák voltak. Igazán egyikük sem lógott ki a sorból. Ha volt is köztük különbség, nem volt szembetűnő. Ezért sem tudtak mit kezdeni Ágival, mert ő annyira más volt, mint ők. A fellépőcsoportba nem kerülhetett be, és mivel az ő életük a balett volt, nem is igazán ismerték meg Ági egyéb tulajdonságait. Elég sokat szomorkodott emiatt, sokat vívódott. Törte a fejét, hogy küzdjön még jobban, hogy elfogadják a flamingók. De már annyi mindenen túl volt. Átsírt éjszakákon, órákig tartó gyakorláson, diétákon, mégsem került közelebb ahhoz, hogy a flamingók elfogadják. Nem is tudott rájuk haragudni, mert ugye ők a táncnak éltek, számukra ez volt a megszokott, itt Ági volt az, aki kilógott a sorból.

Az élet produkál furcsa dolgokat. Ahogy az embereknél, ez nincs másképp a flamingóknál és a vízilovaknál sem. Egyszer Ági magányosan gondolkodott a tóparton, amikor leült mellé egy flamingó. Ő is különös volt. Bár annyira nem volt feltűnő a flamingók között, mint Ági, neki a tolla volt fakóbb, mint a társaié. Szerencsére nem csak a szomorkodásban találták meg egymást. Megosztották örömeiket, sikereiket, mindazt, ami történt velük. Egyszer Ági megmutatta a kis flamingónak, hogy milyen szép kézimunkái vannak. Ugyanis az idők folyamán a kézműveskedésben találta meg a kiteljesedést, azt az örömöt, amit a tánc soha nem adhatott volna meg neki. A kis, fakó tollú flamingó boldogan mesélt a többieknek új barátjáról, büszke volt rá, hogy talált valakit, akit nem csak a tánc érdekel. Nincs mese happy end nélkül. Ági a mai történet végén annak örülhetett, hogy a kézügyességét felfedezték a flamingók is, és mostantól fogva ő varrja a fellépő ruháikat. Naná, hogy nyerik a versenyeket, tehetségkutatókat, egyiket a másik után. A zsűri nem győzi dícsérni a remek koreográfiát, a gyönyörűen kivitelezett gyakorlatokat, és a produkcióhoz illő díszleteket és ruhákat. És amikor a műsor végén meghajolnak, Ági úgy érzi, hogy hazaérkezett… Ez vajon tényleg mese? Talán igen, talán nem. Nem szeretném azt mondani, hogy mindig győz a jó, hogy a jó elnyeri jutalmát, hogy minden jó, ha a vége jó. Csak azt, hogy van remény, és remény nélkül nem érdemes élni. De tényleg nem. Csak úgy érdemes, ha meg tudom és meg szeretném látni a harmatcseppben a szivárványt… Vagy a másik ember, bocsánat, víziló szemében…