Tépett pillangószàrnyak gyógyulnak

Nagyon szeretem a pillangókat. Szépek, színesek, repkednek a virágok körül. Néha bebújnak egy virág kelyhébe, néha eláznak az esőben, de utána megszárítkoznak. Ember-szemmel nagyon egyformának tűnnek, pedig sokan sokfélék. vannak köztük szerények, kedvesek,bohókásak, komolyak, nagyképűek. Csakúgy, mint az embereknél. Azzal a különbséggel, hogy a pillangóknak a szárnyuk volt a díszük, az ékességük.

Volt egyszer egy lepke lány, a neve Lepke Lelle volt. Elég különös helyet foglalt el a lepkék között, ugyanis rögtön szembe tűnő volt, hogy csapzottak, tépettek voltak a szárnyai. Hogy igazán ki sem fejlődtek, nem alakultak ki olyan szépre, mint a többi pillangónak, vagy az idők során érte sok seb, sérülés, ezt nem igazán lehet tudni. Vágyott ő is a társaival repkedni, köztük lenni, része lenni mindannak, amit a lepke lét jelent. De sajnos nem tudott olyan magasra repülni, és vigyáznia is kellett magára, nehogy komolyabb baj érje a szárnyát. Így hát sokat volt egyedül. Meg is szokta, sőt, azt lehet mondani, hogy szeretett egyedül lenni. Sokat olvasott, rejtvényt fejtett, kézimunkázott. Néha beszédbe elegyedett a többi lepkével. Kicsit csodabogárnak tartották. Bár nem bántották, azért érezte, hogy nem tekintik igazán közülük valónak. Természetesen nem vonult el, nem élt lepke-remete életet, segített a kis lepkéknek a házi feladatukban, az idősebb lepkéknek takarítani és bevásárolni, hiányzott neki, hogy legyen igazi barátja, aki megérti őt, akivel beszélgethet és kiöntheti neki a szívét.

Egy szép napon összefutott vagy inkább repült Lepke Lalival. Már régóta ismerték egymást, de most kezdtek el igazán beszélgetni. Hogy eddig miért mentek el egymás mellett szinte szó nélkül, azt már soha nem fogjuk megtudni. Kiderült ám Lepke Laliról, hogy hiába van gyöngyörűszép szárnya, sok barátja, szerető családja, a lelke mélyén agyon magányos. Nincs, aki igazán megértené. Sokat mesélt magáról Lepke Lilinek, és kiderült, hogy ő belül hordja a sebeit. Talán a sérülései nem olyan feltűnőek, de éppolyan fájdalmasak. Sokan bántották, kihasználták, igazán azoktól a lepkéktől esett neki rosszul, akik nagyon közel álltak hozzá. Lepke Lili rájött, hogy a lelki sebek épp olyan fájdalmasak.

De a sok beszélgetés, együtt töltött idő alatt sok erőt adtak egymásnak. Közös tulajdonságuk volt az is, hogy nem szerették, ha sajnálják őket, és nyafogni sem szerettek. Inkább azt szerették volna, ha a sok fájdalom ellenére derűsek és életszeretők maradnak, akik észreveszik az élet megannyi apró örömeit. Lepke Lili szárnya nem jött rendbe. Továbbra sem tudott olyan szépen repülni, mint a társai. De most már ők ketten elválaszthatatlanok lettek. Sokat simogatták egymás szárnyát a csápjaikkal. Lepke Lali mindig becsukta a szemét, ha Lepke Lili simogatta. Lepke Lili meg csodálatosnak, fenségesnek érezte magát, eszébe nem jutott megannyi testi hibája. A többi lepke talán kicsit irigykedett a különös lelki társakra, és a szívük mélyén sejteni kezdték, hogy ami igazán értékes, a sokszor szemmel nem látható.

Ráadásul

Újabb mesèm, sok szeretettel! Tavaly is két mesével indultam, idén is úgy terveztem. De három lett belőle. Ezért a címe

Ráadásul

A vízilovaknak is szüksége van néha Jótündérek segítségére. Akkor is, ha Ági, a szökdelő víziló soha nem találkozott személyesen vele, mégis ő volt az. Tudta, érezte, hogy itt biztos a Jótündér fűzte-kötözte-fonta a szálakat. Ági, a szökdelő víziló nagyon szerette az életet, szeretett volna boldog lenni. Kicsit furcsa szerzet volt világéletében. Mindig észrevette a harmatcseppben a szivárványt. Elmerengett a gyönyörű csillagos égbolton, lenyűgözte a szép naplemente, a hólepelbe burkolózott fák. De képes volt a zebra előtt toporogni percekig, hogy a lámpa zöldre váltson, és akkor vette észre, hogy nincs is lámpa. Néha egy gyufát nehezen tud meggyújtani, gyakran minden kiesik a kezéből De szépen meg tudott mindent szervezni, ami az élete alakításához kell.
Hol is hagytuk abba? Igen, szeretett volna boldog lenni. Úgy érezte, hogy körülötte mindenki boldog, csak ő nem. Azt hitte, hogy azért, mert kancsal, vagy mert furcsán jár, vagy a túlsúlya miatt. Szegényt gyakran bántották, amit ő soha nem értett. Jó, rendben van hogy kancsal, túlsúlyos és furcsa járású, de egyrészt ezekről ő nem tehet, másrészt mindenkinek van olyan dolog az életében, amiben nem tökéletes. Ági, a szökdelő vízilónak eszébe sem jutott ilyesmi miatt bántani másokat. Sőt, inkább segített, ahol tudott. A többiek persze kihasználták. Igen, boldog szerettet volna lenni… Úgy gondolta, hogy boldog lesz majd. Majd… A jövőben és nem a jelenben. Majd, ha lefogy, ha nem lesz kancsal, ha tökéletes lesz minden olyan apró-cseprő hibája, ami őt nagyon zavarta. Úgy képzelte, hogy előbb neki mindent meg kell oldani, helyre kell hozni, és talán akkor boldog lesz.
Itt lépett közbe a Jótündér. De nem ám úgy, ahogy képzelnénk, hanem küldött valakit maga helyett. Mégpedig egy kisegeret. Nem éppen megszokott társ egy vízilónak, igaz, a színük legalább passzol egymáshoz. Különös barátság vette kezdetét. Észrevétlenül férkőztek egymás bizalmába. Áginak először fel sem tűnt, de a kisegér nem a bajairól faggatta. Nem arra terelte soha a beszélgetést, ami mindkettőjüknek kellemetlen vagy kényelmetlen lett volna. Akaratlanul is felfedezték egymásban azokat az értékeket, amik első ránézésre rejtve maradtak. Megnyíltak egymás előtt. A titkos vagy talán nem annyira titkos szövetségük nem csak számukra adott erőt. Ági bátrabb lett. Már meg merte mondani a véleményét, illetve ki mert állni magáért. Már nem várta, hogy megjavul, elmúlik, helyrejön… Hanem tudta, hogy ő most szeretne és most lesz boldog. Nem majd, hanem most. és ez ugye azzal is járt, hogy, ha nem is nagy örömmel, de megmondta a körülötte értetlenkedőknek, hogy számára más a fontos. És elfogadta, hogy soha nem lesz tökéletes, az ő élete mégis így jó, ahogy van.
A kisegér is nagyon boldog volt, mert talált egy vízilovat, aki épp úgy kedveli őt, ahogy van. Aki nem arra figyelt, hogy ő mennyire gyenge, milyen vékony hangja van vagy arra, hogy az emberek szemében ő csak egy rágcsáló. Most ébredt rá arra, hogy mennyire ügyes szervező, milyen talpraesett. A többi kisegér is felismerte az addig rejtett képességeit, sőt, most már sokkal jobban megbecsülték a barátai.
Jótündérek vannak. Nem csak az embereknek, hanem a vízilovaknak is szüksége van rájuk. És a kisegerek néha álruhás angyalok.

Ági, a földönkívüli víziló

Ennek a mesének nincs eleje, mivelhogy nem is mese. Talán annyiban igaz rá ez a kifejezés, hogy Ági, a víziló szívesen mesél, oszt meg bármit a saját életéből. Ráadásul vége sincs, hogyan is lenne, ha nincs eleje. Ráadásul, reméljük, hogy nincs vége, mert Ági érdekes történeteinek, élményeinek sincs vége. Azért nincs, mert várjátok a folytatást, kíváncsiak vagytok rá. Csapjunk bele a közepébe.

Ági, a kis víziló elég különös kis szerzet. Már a világrajövetele is különös volt, mégpedig azért, mert egy rakás flamingó közé született. Soha nem gondolkodott azon, hogy ez hogy történhetett meg, számára természetes volt, hogy maga körül csupa karcsú, hajlékony, bolyhos-rózsaszín, kecses mozgású flamingó van. Ráadásul nem is akárkik voltak, hanem a Tarka Rét válogatott balett-táncosai. Furcsán érezte magát Ági, mert hiába vett részt szorgalmasan a balett-órákon, sőt még külön is gyakorolt, közel sem volt olyan szép a mozgása, mint a társainak. A többi flamingó sem igazán tudott vele mit kezdeni. Nekik könnyű volt, ők alkották a közösséget. Igazi csapat voltak. Együtt játszottak, együtt gyakoroltak, együtt készültek a fellépésekre. Bár a flamingók között is mindenki egy külön egyéniség, valahogy ők mégis egyformák voltak. Igazán egyikük sem lógott ki a sorból. Ha volt is köztük különbség, nem volt szembetűnő. Ezért sem tudtak mit kezdeni Ágival, mert ő annyira más volt, mint ők. A fellépőcsoportba nem kerülhetett be, és mivel az ő életük a balett volt, nem is igazán ismerték meg Ági egyéb tulajdonságait. Elég sokat szomorkodott emiatt, sokat vívódott. Törte a fejét, hogy küzdjön még jobban, hogy elfogadják a flamingók. De már annyi mindenen túl volt. Átsírt éjszakákon, órákig tartó gyakorláson, diétákon, mégsem került közelebb ahhoz, hogy a flamingók elfogadják. Nem is tudott rájuk haragudni, mert ugye ők a táncnak éltek, számukra ez volt a megszokott, itt Ági volt az, aki kilógott a sorból.

Az élet produkál furcsa dolgokat. Ahogy az embereknél, ez nincs másképp a flamingóknál és a vízilovaknál sem. Egyszer Ági magányosan gondolkodott a tóparton, amikor leült mellé egy flamingó. Ő is különös volt. Bár annyira nem volt feltűnő a flamingók között, mint Ági, neki a tolla volt fakóbb, mint a társaié. Szerencsére nem csak a szomorkodásban találták meg egymást. Megosztották örömeiket, sikereiket, mindazt, ami történt velük. Egyszer Ági megmutatta a kis flamingónak, hogy milyen szép kézimunkái vannak. Ugyanis az idők folyamán a kézműveskedésben találta meg a kiteljesedést, azt az örömöt, amit a tánc soha nem adhatott volna meg neki. A kis, fakó tollú flamingó boldogan mesélt a többieknek új barátjáról, büszke volt rá, hogy talált valakit, akit nem csak a tánc érdekel. Nincs mese happy end nélkül. Ági a mai történet végén annak örülhetett, hogy a kézügyességét felfedezték a flamingók is, és mostantól fogva ő varrja a fellépő ruháikat. Naná, hogy nyerik a versenyeket, tehetségkutatókat, egyiket a másik után. A zsűri nem győzi dícsérni a remek koreográfiát, a gyönyörűen kivitelezett gyakorlatokat, és a produkcióhoz illő díszleteket és ruhákat. És amikor a műsor végén meghajolnak, Ági úgy érzi, hogy hazaérkezett… Ez vajon tényleg mese? Talán igen, talán nem. Nem szeretném azt mondani, hogy mindig győz a jó, hogy a jó elnyeri jutalmát, hogy minden jó, ha a vége jó. Csak azt, hogy van remény, és remény nélkül nem érdemes élni. De tényleg nem. Csak úgy érdemes, ha meg tudom és meg szeretném látni a harmatcseppben a szivárványt… Vagy a másik ember, bocsánat, víziló szemében…