2017. december 29., péntek

Az otthonom két ország

Megkaptam már az arcomba, hogy kóros az érzèkenységem. Ebben lehet valami, mert tényleg eléggé érzékeny vagyok. De ha nem ilyen lennék, nem tudnék írni, kézműveskedni. A túlzott nyavalygást, szentimentalizmust, filozofálgatást viszont nem szeretem. Gyakorlatias embernek tartom magam, szeretek úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy valamit hogyan lehet megoldani és nem úgy, hogyan nem. Szerintem minden elnélet annyit ér, amennyit meg tudunk valósítani belőle. Persze, jó néha panaszkodni, de szeretem keresni a kivezető utat. Szeretem a keresztény pólókat, amelyikre vagy bibliai idézetet vagy igei témájú üzenetet nyomtattak. Nemrég megdöbbentem, mert a következő mondat volt a pólón " Ez a világ nem otthonom". Ezzel egyátalán nem értek egyet. Mert bármennyire is nehèz, és sokszor elvonulnék és kifutnék a világból, de akkor sem az a mi életfeladatunk, hogy remeteként, elszigetelten éljünk, hanem a vilàgban élve, emberek között, a feladatainkat végezve éljük meg a hitünket. Sokkal jobban tetszik az a dalszöveg, aminek a refrénje" Egyszerre az otthonom két ország." Szoktam mondani, hogy földönkívüli vagyok. Igen sokszor próbára tesz földönkívüliként mégis két lábbal állni a földön, alkalmazkodni a földi törvényekhez, itt helytállni. Úgy érzem, én  is, hogy két hazám van. Itthon vagyok itt is, de egy másik hazában is, ami szemmel nem látható. Felülről táplálkozom, kapom az erőt, hogy helyt tudjak állni, betöltsem a küldetésem. Megtapasztalom minden nap a kegyelmet. Naiv vagyok. Talán gyerekes is, de számomra ez inkább pozitív. Talán az átlagnál nagyobb igényem van a szeretetre. Nem a majomszeretetre, hanem az őszinte szeretetre, ami felemel, helyreállít, korrigál. Ami nem elkendőz, nem elhallgat. Szeret. De ennek a hiányában is élnem kell az életem. Nem csak túlélni, hanem megtalálni az örömöt az életemben. Megtalálni és továbbadni. Az önkéntes, társadalmi munkát is ezért szeretném végezni. Továbbadni, amit kaptam.

2017. december 25., hétfő

Boldogat!

Ünnepek környékén sokszor elgondolkodunk, hogy mi is a boldogság. Én is elgondolkodtam rajta, de nem tudtam meg a választ. Ebben a bejegyzésben sem a boldogságról fogok filozofálni. Valahogy jó lenne átélni- átérezni, hogy mi is az ünnep. Mi a célja az életünkben, egyátalán mi a szerepe, azon túl, hogy munkaszüneti nap (ha állami vagy egyházi) vagy ajándékot kapunk (szülinap vagy névnap). Bár minden vasárnap negyek templomba, ünnepek környékén igyekszem ráhangolódni az üzenetre. Sokszor nehéz. Volt, hogy politikai propaganda szólt a szószékről, volt, hogy a "gyerekek kedvéért" gügye- gyagya- gagyi irányba ment a prédikáció. Vagy csak üres lózungok voltak, a hétköznapi fogyasztói szemlélet folytatódott. Szeretem, ha valóban ünnep az ünnep. Ha egy rendkívüli nap, ahol van lehetőség megállni, átgondolni. Külön szeretem, ha az ünnepek üzenetét át tudom menteni a hétköznapokra. Szerintem akkor van értelme az ünnepnek, ha nem irreális, megugorhatatlan, teljesíthetetlen elvárás elé állít, hanem színt ad a hétköznapoknak. Ugyanúgy a világban élek, ugyanolyan gondokkal- örömökkel, de egy ünnep üzenete segíthet, erőt adhat a továbbiakban. Igazabbá, élhetőbbé, szebbé, nemesebbé teszi a hétköznapokat. És akkor lehet várni, készülni, örülni a következőnek. A következő hétköznapnak és ünnepnek is.

2017. december 24., vasárnap

Csodakereső

Volt egy külömleges hely a Nagy Kerek Erdő közepén. Látszólag egy átlagos település volt, de ha közelebbről megnézzük, láthattuk, hogy nagyon szomorúak, csüggedtek, lehangoltak voltak az emberek. Ami ennél szomorúbb volt, az az, hogy számukra ez volt a természetes. Nem is tudták elképzelni, mit jelent örülni, boldognak és elégedettnek lenni. A városka mostani lakói már nem emlékezhetnek rá, de sok évvel ezelőtt szörnyű varázslat történt. Hogy ki tette, most már nem lényeges. Ellopta a városka lakóitól az örömöt, a reményt, azt, hogy hinni tudjanak a csodákban. Valami fondorlattal elhitette velük, hogy csak akkor lehetnek boldogok, ha mindig egészségesek lesznek, kellő jómódban élnek, és nincs semmi gondjuk. Sajnos, ez ugyebár megvalósíthatatlan, emiatt kilátástalanság, szomorúság szürke felhője telepedett az emberekre. Teltek az évek, évitizedek, a közeli erdőbe költözött a Póni, az Unikornis, a Manó és a Tündér. Ők erről az egész varázslatról semmit sem tudtak, de elhatározták, hogy visszaadják a reményt a városka lakóinak. Maguk sem tudták, hogy fogják megvalósítani, de mivel négyen voltak, úgy gondolták, lesz elég idejük és energiájuk mindenkivel foglalkozni. Hamar hozzá is láttak. Az első nehézséggel már akkor találkoztak, amikor bemutatkoztak az embereknek, mert nagyon furcsállták, honnan kerültek ide a mesebeli lények, pláne, hogy milyen szándékkal jöttek. Nem volt egyszerű dolguk, sokat kellett beszélgetniük az emberekkel, akik szép lassan elhitték, hogy van számukra remény, hogy nem kell boldogtalanul leélni az életüket. Természetesen nem oldódott meg minden gondjuk. A kislány is nagyon szomorú volt, amikor meghalt a nagymamája. Egész életében hiányozni fog neki, de gondolatban sokat lesz vele, ha a közös emlékeik eszébe jutnak. Az asszony is lassan elfogadta, hogy nem lehet saját gyereke. Ez a hiány élete végéig elkíseri, de ha nem is sajátjaként, de szeretheti és gondoskodhat a testvereinek a gyerekeiről. A férfi is nehezen dolgozta fel, hogy elveszítette a munkáját. Feleslegesnek érezte emiatt magát. De muszáj volt erősnek maradnia, a családja miatt, és új munkahelyet keresni. Továbbra sem mentek a dolgok egyszerűen, de visszaköltözött a remény, az öröm, a boldogság a kis város lakóinak életébe. Tudtukon kívül csodát tett a Póni, az Unikornis, a Manó ès a Tündèr. Így kapott választ a kislány a kérdéseire és most már tudja, hogy csodák márpedig vannak.

2017. december 16., szombat

Tabudöntögető

Ha valaki ismer, tudja, hogy szeretem a vidàmsàgot, szeretek nevetni. És azt is,hogy nem szeretem a karácsonyt. Nem lehet súlyozni a szenvedést, a bánatot. Vajon az a kisgyerek szomorúbb- e, akit azért nem vesznek be a focicsapatba, mert mozgássérült, vagy az, akivel senki nem akar játszani, mert kiközösítik. Annak a szülőnek nagyobb a bánata, akinek meghalt a gyereke, vagy annak, aké évek óta felé sem néz (emiatt olyan a számára, mintha halott  lenne). Talán mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb. Úgy tapasztaltam, hogy akkor vagyok a legmagányosabb, amikor valami gondom van. Talán nem is lehet megosztani az igazán nagy terheket. Kaptam olyan visszajelzést, hogy szomorúak az írásaim. Sajnos, azért, mert mindent leöntünk cukormázzal, énekeljük a karácsonyi énekeket, elővesszük a szép ruhát, szép étkészletet, még semmi nem lesz se jobb, se szebb. Igazibb mégúgyse. 
Talán furcsa, hogy pont karácsonykor gondolkodok ilyesmin. De most kaptam egy megerősítést, hogy a szenvedéseinken, próbatételeinken, nehézségeinken gondolkodni mindig szabad. Nem ördögtől való vagy istentelen dolog, hanem éppúgy életünk része, mint bàrmi màs. És Elé vihetjük, mint bármit az életünkben. És talán átérezzük, hogy ahova pontot tennénk, Ő vesszőt tesz és folytatja kegyelmével, szeretetével, remènységével.

2017. december 12., kedd

Igazgyöngy

Tudod, úgy érzem, hogy manapság a szenvedés tabusítva van. Nem illik beszélni őszintén a gondokról, nehézségekről. Ilyentályt, karácsonykor ez még szembeszökőbb, mert ugye most örülni kell, meg szeretni, meg mosolyogni, meg ajándékot venni. Nem szabad szomorúnak, dühösnek, zaklatottnak, aggódónak lenni. Tudom, mit érzel, mert én is éppolyan zaklatott vagyok, nincs kedvem mosolyogni, örülni az ünnepnek. Tudom, hogy ilyenkor minden azt sugallja, hogy félre kell tenni a gondokat és azt is tudom, hogy nem lehet. Vannak soha be nem gyógyuló sebek. Belém is belémégett, pedig több éve volt, amikor pengeélen táncoltunk, félve, hogy a lakásunkat elárverezik- e. Képzelheted, pont karácsony környékén. Ezeket az élményeket nem lehet elfelejteni. Lehet, hogy nem vagy még túl rajta vagy nem is leszel soha, mint én sem, a családommal kapcsolatos helyzetet hordoznom kell, mint egy állapotot. Hidd el, pont ezért mondom, hogy nem közhely, hogy van remény. Úgy tapasztaltam, hogy az ilyen igazán nagy gondjaimmal egyedül maradtam. Fájt, hogy nem tudtam senkivel megosztani, de talán az mégjobban fájt, amikor tapintatlan, bántó megjegyzéseket kellett elviselnem. Azóta úgy érzem, hogy az ilyen gondokat  csak egyedül lehet elhordozni. Ez az én feladatom, küldetésem, harcom, küzdelmem, ha úgy tetszik. Kijöhetek belőle és ki is jöttem megtisztulva, megerősösve. Felfdezhetek rejtett erőtartalékokat, érzékenyebb lehetek a világ rezdülésére. Szép hasonlattal èlve, a szenvedès lehet olyan, mint a kagyló által kiválasztott igazgyöny, amikor egy sebet, sérülést von be a kagyló a "könnyével", így lesz belőle egy gyönyörű természeti csoda. 
Bár a szenvedés magányos, mégis túlmutat önmagamon. Azt tapasztaltam, hogy a boldogságra rengeteg recept van, de nem tudok akkor senkihez sem fordulni, ha gondom, bajom, kérdésem van. Lehetek én pont az, akit pont nyitottá, befofadóvá tesz a szenvedés. Lehetek olyan példa, hogy így is lehet és akkor leomlanak láthatatlan falak, megmutatva, utat mutatva, segítve. 
Sokszor félek a nehézségektől, aggódom. Pedig se az aggodalmam, se a félelmem nem vonzza be vagy taszítja el a nehézségeket. Sokszor szerettem volna magam bebiztosítani, biztonsági köteleket kifeszítve magam köre, gondolva, így semmi váratlan nem érhet. Aztán néhány csalódás után rájöttem, hogy nem tudok igazán felkészülni a szenvedésre. Pont az a nehèzség benne, hogy váratlanul tör rám. Az állandó készenléttel rengeteg örömtől, a pillanat ajándékaitól fosztottam meg magam. Így, hogy nem fèlek és rettegek, pont rengeteg kegyelmet tapasztaltam meg. Sokszor csak a következő lépést látva, azt is sokszor homályosan. Magam nem tudom kézben tartani, így rábízom magam Arra, aki mindent kézben tart.

2017. december 7., csütörtök

Várvavárt

Elmerenghetünk azon, hogy a karácsony vallási- egyházi vagy világi ünnep- e? És, ha vallási, vajon melyik vallásé? Ha világi, akkor miért pont most van és mi a tartalma, jelentősége? Jó, hogy nem kell erre válaszolni.
Hazafelé menet gyöngyörködtem a fényekben. Annyira szépek. Ragyognak, csillognak, kiemelik a színeket, formákat. Pont, mint az ünnepek. Emelik a hétköznapok fényét, plusz tartalommal, jelentéssel töltik meg. Van benne valami különleges, hogy mást csinálunk, mint a többi hétköznapon. Pár éve, életem egyik ünnepén fontossá vált számomra, hogy olyan ruhát vegyek fel, amit soha azelőtt és soha azután. Akármennyire is vacakul állok anyagilag. Így lett az a nap számomra különlegessé. 
Ez a közelgő ünnep is különleges lehet a számunkra. A színektől, illatoktól, fényektől. Az előkészületektől, a szeretteinkre való gondolástól. Különleges, még akkor is, ha nem felhőtlen. Bármilyen gond, teher beárnyékolhatja. A szenvedéseink, fájdalmaink nem lesznek kevesebbek. Az élethez hozzátartozik a szenvedés. Különös, hogy pont most, amikor a születés csodáját ünnepeljük, még inkább ránk nehezednek a terheink. A születés éppúgy magában hordozza a szenvedést és az elmúlást, mint az egész életünk. De az ünnepünk lehet szép. Lehet örömmel, szeretettel teli. Csak figyelni kell. Észrevenni az ezernyi apró csodát. Az itt- ott megbújó örömöket, ajándékokat. Szeretetet, odafordulást, mosolyt.  Ahogy a fények megcsillannak, úgy csillannak meg az örömök az életünkben. Mivel korán sötétedik, látványosabbak a kivilágított díszek, ahogy szórják fényüket, mint gyémántkristályok a fekete bársonyon.
Nem attól ünnep az ünnep, hogy valaki valamikor rábökött a naptár egy napjára, amit azóta piros színnel nyomtatnak. Az legfeljebb csak munkaszüneti nap. Az az ünnep, amikor a lelkem megcsendül. Amikor érzem, hogy itt rendkívülivel állok szemben. Valamivel, ami csak az enyém.

2017. december 6., szerda

Kerítésbontó

Nemrég írtam egy bejegyzést arról, hogy milyen jó lenne értelmesen vitatkozni eltérő véleményű emberekkel kulturáltan, a tiszteletet megadva. Érdemes továbbgondolni. Döbbenetes, hogy milyen stílusban kaptam válaszokat, különösen a Pride környékén, a melegekkel kapcsolatos véleményem miatt. Volt, aki véglénynek tituált, volt, aki keresztény mivoltomat vonta kétségbe, volt, aki azt mondta, hogy az apám biztos szégyell engem. Ezeknek a hozzászólásoknak sokszor nem a tartalma volt döbbenetes, hanem a stílusa. Az az elemi erővel feltörő gyűlölet, szinte ösztönös indulat. Mivel elég sokat utazom, jártomban- keltemben rengeteg félelmetes megnyilvánulással találkozom. Nem mondom, nekem is néha elgurul a gyógyszerem, kiakadok, mérges leszek, de szerintem alapvetően fontos, hogy tudjunk az érzelmeinkkel bánni. Akár postáskisasszonnyal, bolti eladóval vagy politikailag eltérő vélemènyű emberrel állunk szemben. Azt is írtam előzőleg, hogy jó lenne beszélgetni veled, ha más a véleményed. Kíváncsi vagyok rá, de őszintén. Arra, hogy mit gondolsz, mit érzel, miért választottad pont azt az eszmét, elvet, amit választottál. Tudod, a szüleink úgy nőttek fel, hogy egy párt volt, egy vélemény, egy eszme. Aki mást vallott, sokszor titokban tette vagy komoly megtorlásra számíthatott. Bár tisztelem a szüleimet és a tièdet is, de valószínűleg a vitakultúrát nem tőlül fogjuk megtanulni, hanem egymástól. Mi már kénytelenek leszünk úgy élni a világban, hogy elfogadjuk, létezik más vélemény is. És a más vélemènyűnek is joga van a véleményéhez ragaszkodni, joga van élni, boldogulni. Tudod, megdöbbenek, ha azt látom, hogy egyes lelkészeket, politikusokat vagy más vezetőket szinte vallásos imádattal tisztelnek. Az adott vezető helyében ezt nem hagynám. Vegyünk egy példát: ha egy lelkészt emberfelettinek gondolnak, szinte rávetítik az Isten- képüket, de ha valami miatt csalódnak benne, összeomlik a kártyavár. Az egész hitük rendül meg, pedig nem a hit hibás, hanem a téves emberkép. Tudod, könnyebb egy embert imádni, a vélemènyét, gondolatait elfogadni kritika nélkül, mint sokszor saját kárunkon kialakítani, kiizzadni azt az erkölcsi mércét, elvrendszert, amihez ragaszkodunk. Ezért is tisztelem, ha valaki kitart a véleménye mellett, akkor is, ha az nem trendi. Néha döbbenetes, amit a politikusok művelnek. Ellenségnek látják az ellenvéleményt, üldözendőnek a másként gondolkodókat. Nem róluk kellene példát vennünk, nekünk okosabbnak kell lennünk, együtt kell újraépíteni az országot, a nyer- nyer helyzetre törekedve. Szeretném, ha a beszélgetéseink közben nem vallatószékben, hanem kerekasztalnál éreznénk magunkat. A háborúban nincs győztes. Hiàba látom a nagyhatalmak vezetőinek diadalittas mosolyát, a lövészárkokban meghalt fiakat családok gyászolják, országtól függetlenül. A hidegháború sem kellemesebb, csak ott nem èles lőszerrel, hanem szavakkal, megfélemlítéssel ölnek. A béke teremtői, a béke követei soha nem népszerűek. Kezdve Jézussal, a földi életükben eléggé dicstelen sors jutott nekik. Mégis többen emlékeznek rájuk, maradandóbb az örökségük mint sok, szalmaláng életű vezérnek, aki a történelem egy pontján a sokaság élére állt. Sokszor nem volt nehéz dolga, a feltüzelt, érzelmileg manipulált népet könnyű volt fanatizálni. A béke teremtése, pláne fenntartása munkával jár. Először is, el kell takarítani az elődeink által itt hagyott romokat. Utána el kell kezdeni építkezni, a kerítéseket lebontani, a darabjaiból hidat építeni. Meg kell tanulnunk egymással, egymás nyelvén beszélni. Rájönnénk, hogy mindegy, hogy a köz érdekében valaki pártpolitikusként, egyházi képviselőként, érdekvédőként vagy civil munkatársként munkálkodik. Lényeg a közös cél, hogy szebbé, jobbá szeretnénk tenni a világot. Mindegy, hogy egy település összes lakójáért, a szegény családokért vagy tanulási problémával küzdő gyerekekért vagyunk felelősek, az is mindegy, hogy főállásban vagy önkéntes munkaként végezzük, lényeg, hogy tovább látunk az orrunknál. Poroljuk le az olyan szavakat, mint szolidaritás, segítőkészség, empátia. Közösen, együttműködve, nem egymást le- vagy meggyőzve építsünk egy új világot.